Szellemek árnyéka 10

Szellemek árnyéka 10.

Egy kicsit összeszedtem magamat és rettenetesen hasogató tarkóm ellenére feltápászkodtam, majd a szerencsétlen Jancsika mellé léptem. Fél perc alatt megbizonyosodtam róla, hogy valóban eltávozott az élők sorából. Belenyúltam a farmerem farzsebébe és elővettem a mobilomat. Bepötyögtem Dezső számát, megnyomtam a hívásindító gombot és nem sokára rá csalódottan csúsztattam vissza a zsebembe a készüléket. Nincs térerő, remek!

Mikor kicsit csillapodni éreztem a fejfájást és már a hányinger sem kínzott annyira elindultam a sziget túlsó oldlalán lévő zárás felé, remélve hogy minnél előbb találok olyan helyet, ahol már van térerő is. Éveknek tűnt, mire elértem a zárást, szinte percenként meg kelett állnom pihenni, mert a fejem úgy lüktetett majd elájultam. Odaérve a záráshoz óvatosan lehajoltam a vízhez és a tenyerembe zárva egy kis vizet csalogattam a tarkómhoz. Ez kissé felfrissített és már világosabban láttam a teendőimet.

Újra elővarázsoltam a zsebemből a telefont és örömmel konstatáltam, hogy itt már van térerő. Dezső szinte azonnal felvette a készüléket és én néhány mondatban, nagy vonalakban vázoltam neki a történéseket. Arra kért hogy maradjak a zárás mellett és várjak rá, mert azonnal elindul ide néhány kollégával.

Ismerve a távolságot jelenlegi pozícióm és város között, tudtam hogy még vagy fél órát kell várnom arra hogy megérkezzenek. Arra használtam ezt a kis időt, hogy a zógó fejemet locsolgattam a holtág vízével és fáradt szemmel pislogtam a felkelő napba. Ebben az állapotban nem igazán tudtam értékelni a környék szépségeit, de azt sem mondhatom hogy nem hatott rám. Csodálatos volt a felkelő nap fényében a néhol nádassal szegéyezett holtág. Vízén vadkacsák és csibék úsztak, a magasban számomra ismeretlen nagy madár szárnyalt. Igazi mesevilág ez a táj.

A várt időpontban a zárás túlsó oldalán fel is tűnt a Níva, amit Dezső vezetett, mögötte egy másik rendőrségi furgon bukdácsolt az úton " Bűnügyi helyszinelő" felirattal az oldalán. Miután átértek a záráson, azonnal lefékezett mellettem Dezső Nívája és kipattan belőle az őrnagy.

Aggódást és éfltést láttam a szemében, ahogy felém sietett a partra.

– Jól vagy? – kérdezte meg és a tarkómat kutatta a tekintetével – Elég nagy ütést kaphattál haver, szép nagy púp van a fejeden. Mindjár itt van az orvos is, majd ő megvizsgál.

Még ki sem mondta fel is bukkant egy ősöreg terepjáró a záráson. Feltételeztem az orvos lehetett

– Megvagyok köszönöm, csak kicsit zúg a fejem. – mondtam az örnagynak és ismét egy kis langyos vizet csorgattam a tarkómra.

A helyszinelő ki sem szálltak az autóból, mert valószínüleg már tájékoztatást kaptak a helyszínt illetően és ez nem az volt. Részvétet várni tőlük olyan volt, mint csókot adni egy dühös oroszlánnak. Remek szakemberek, de az érzések már háttérbe szorultak náluk munkaidőben.

Nyikorogva állt meg az orvos autója pár méterre tőlem, és egy pufók középkorú férfi kászálódott ki belőle a nélkülözhetetlennek tűnő gumicsizmában. Feltételeztem, hogy a falu orvosa volt az illető. Valamit mormogott köszöntésképpen és a tarkómat kezdte vizsgálgatni nem túl nagy érzéssel.

– Megmarad, nem kell elaltatni, egy kis szesz kell a sérülésre belsőleg és minden rendben lesz. – mondta, majd a zsebébe nyúlt ahonnan egy félig megrágott szendvicsett vett elő, és nagy átélésel rágcsálni kezdte.

– Köszönöm doktor úr. – szólt hozzá Desző – kérem azért jöjjön el velünk a kikötőhöz is. Előfordulhat hogy szükségünk lesz a szakértelmére.

– A látszat ellenére remek szakember. – súgta Dezső felém fordulva – Régóta ismerem.

Az ovos nem válaszolt semmit, csak visszapréselte magát az autójába, miközben a szendvicsét majszolta.

Nagy nehezen erőt vettem magamon, beültem az őrnagy autójába az anyósülésre és a lehetőségekhez mérten kényelembe helyezkedtem. A kis karaván elindult a kikötő felé.

Néhány perc múlva oda is értünk a kompkikötőhöz. Valami nem stimmelt. Ahogy egyre közelebb értünk úgy lettem egyre flusztráltabb. Nem láttam a holttestet a parton. Szörnyű sejtésem be is igazodott, amint megálltunk a romos kikötőépület mellett. A holttest nem volt ott, pedig az biztos hogy nem sétált el onnan saját lábán. Zavarodottan álltam a parton a helyszinelők közömbös, Dezső és az orvos kissé zavarodott tekintetei keresztüzében. Na ezek hülyének néznek engem gondoltam.

– Na ne tátsák a szájukat, nézzenek körül és minden nyomot rögzítsenek, ami csak egy kicsit is eltér a környezetétől. – fordult Dezső a helyszínelők felé, akik azonnal neki is láttak a munkájuknak.

Átölelte a vállamat az örnagy és lassan terelgetett az orvos autója felé, miközben úgy beszélt hozzám mint egy kisgyerekhez.

– Előfordul az egy ekkora ütés következtében, hogy megtréfálja az embert a képzelete. – mondta, lassan és nyugodtan.

– Igen. – szólt az orvos is – Van aki teljesen meg is hülyül. – reflektált és egy tábla csokit varázsolt eló számtalan zsebeinek egyikéből és rágni kezdte.

– Kikérem magamnak! – mondtam a kelleténél hangosabban – Nem hülyültem meg!

– Nem is mondtam én ilyent. – mosolygott rám a pufi doki – Cak annyit, hogy van aki meghülyül. – mosolygott joválisan.

– Na jól van ebből elég! – szólt Dezső

Megköszönte az orvos segítségét, engem pedig féltő gonddal terelt az autójához, ahová kicsit zavarodottan beültem. Még a helyszinelőkkel váltott néhány szót, majd megfordította Nívát és elrobogtunk a falu irányába.