Szellemek árnyéka 3.

Szellemek árnyéka 3..

Lementünk a kapitányág garázsába és befészkeltük magunkat Dezső szolgálati autójába. Egy ütött - kopott Lada Níva volt, nem is láttam még " élőben " ilyen kocsit. Dezső közölte velem, hogy nagy nehezen sikerült megmentenie a járgányt a selejtezésről, de ahová megyünk ott sokkal inkább használható, mint a jelenlegi autója. Közel húsz kilométert tehettünk meg a várostól, néhány hídon átzötyögve a megszokott rettenetes állapotú utakon, mikor feltűnt a fák között egy templom tornya.

– Az már ott Sárköz.– közölte velem Dezső és egy kavicsos útra kormányozta a Ladát. Jobb oldalon egy nádas szegélyezte folyócska szeszélyes vize kavargott, balról egy tágas mező füvét lengette a szél. – Most a leendő szállásodra viszlek, utána majd kicsit körbenézünk a környéken.– mondta kicsit dadogva a remeknek éppen nem mondható út okozta döccenések következményeképp. Most már értettem miért ezt az autót választotta az útra.

Néhány perc elteltével egy takaros kis parasztházhoz értünk, minden ablakpárkányt színpompás virágok díszítettek a patyolatfehér házon. Gondozott kert vette körül az épületet .Roppant megnyugtató látványt nyújtott a környező erdő ölelésében. Miután megálltunk a ház mellet, egy mosolygós arcú középkorú nő jött felénk a ház melleti kis veteményből otthonkájába törölgetve földes kezét.

– Dezső! – kiáltott fel! Rég jártál mifelénk. – ölelte át a megszólítottat.

– Tudod, hogy jövök ha tudok, de a munka nem midíg engedi.

– Ő itt Rózsika a húgom. – fordult felém Dezső – itt fogsz nála lakni, addig amíg csak szeretnél. Rózsa, had mutassam be fővárosból érkezett kollégámat Tenkes Hubát, pár napig itt fog Sárközön dolgozni és szállást ígértem neki, azt viszont már nem bírnám elviselni hogy a panzióban lakjon. Nem nagy gond ugye?

– Dehogy gond, nagyon örülök neki!– csapta össze a kezét az asszony.

Szabadkoztam volna, hogy nem akarok a terhére lenni és nem így gondoltam mikor segítséget kértem Dezsőtől, de az asszony arcán olyan őszinte öröm ragyogott, hogy a világ legtermészetesebb dolgának tartottam azt, hogy itt verek tanyát. Rózsa sürgött-forgott körülöttem,minden áron meg akart etetni. Annyiban maradtunk,hogy majd egy kis vacsorát elfogadok. Határtalan öröm tükröződött az arcán ennek a hírnek a hallatára. Rögtön a szívembe zártam az asszonyt, olyan kedves volt és oly őszinte.Bevezetett egy patyolat tiszta, egyszerűen berendezett szobába és közölte hogy ez lesz ideiglesen az otthonom. Ott is hagytak egyedül, hogy nyugodtan rendezkedjem be. Megegyeztünk abban, hogy negyed óra múlva kinnt találkozunk és Dezső körbevezet Sárköz környékén.Ledobtam a táskámat a vetetlen ágyra, ami Rózsa szerint mire visszajövünk ropogós, tiszta ágyneművel lesz ellátva és körbenéztem. Az ágyon kívül egy kétajtós szekrény, egy fésülködőasztal és nagy meglepetésemre egy íróasztal székkel valamint egy roppant kényelmesnek tűnő fotel volt a szoba berendezése. Valószínüleg Dezső szokott itt aludni, ha ide hozzta szerencsés sorsa. Elhúztam a függönyt és kinéztem az ablakon. Hihetetlen szép volt a kilátás. Egy holtág víze csillogott a napfényben fűzek ölelésében a távolban. A ház körüli virágágyásokat egy mező zárta keretbe. El tudtam volna itt képzelni nyugdíjas éveimet, olyan megnyugtató volt a látvány. Kipakoltam a ruháimat, majd zsebre vágtam a bicskámat és kimentem a nappalinak is használt helyiségbe, amit egyúttal konyhának is használtak. Mosolyogva fordult felém a testvérpár.

– Akkor indulhatunk? – kérdezte tőlem Dezső.

– Hajrá! Válaszoltam és az udvaron parkoló Níva felé cammogtunk.Kellemesnek mondható nyári délután volt, mert ma nem volt a már szinte mindennaposnak mondható nyegyven fok.

Dezső bekapcsolta a kétkaros klímát, ami annyit jelentett hogy letekerte a két első ablakot és elindultunk. A már ismerős kavicsos úton kihajtva jobbra fordultunk és egy kis hídon átgurulva beértünk Sárközre. Kádárkockák sorakoztak a kanyargós út két oldalán emlékeztetve a nem oly régmúlt vidéki építészeti stílusára. Majd egy templom mellett lefordultunk újra egy kavicsos útra, aminek a végén egy töltés magasodott. Dezső felhívta a figyelmemet egy tornácos épületre, melynek falán cégér gyanánt egy valószínüleg traktor külső gumi fityegett " Öregkocsma" felirattal. Véleménye szerint itt juthatok hozzá minden engem érdeklő információhoz, lévén ez a falu társasági központja.

– Tudod, itt egyszerű emberek élnek, mindennapi problémákkal megálldva. A szórakozás kimerül abban, hogy beszélgetnek esténkén, esetleg kártyáznak vagy tekéznek.Igaz van egy faluház is, de oda csak a kölykök mennek csocsózni, vagy csajozni.– mosolygott rám. – Az én családom is innen származik. Ismerem ezeket az embereket még ha nem is élek közöttük sok éve.

Az út végén meglepően fürgén kapaszkodott fel a Níva a töltés oldalán, majd csusszant le a másik felén. Mintha egy mesevilágba csöppentem volna. Enyhén sáros út kanyargott a föléje nehezedő fák lombjai alatt, a sötétség úgy belepett minket, mintha beesteledett volna. Nehéz párás levegő csapott az arcomba az elmúlás szagával terhesen. Mikor kiértünk az ártéri erdőből egy kőzárás látszott a kanyargó holtágon át. Dezső áthajtott a záráson majd egy kavicsos úton kaszálók között hajtott tovább.

– Ez itt Nyáras sziget.A környéken a legnagyobb. – fordult felém Dezső – rengeteg sziget található itt a folyó holtágrendszerében. Soknak van neve is, de a legtöbb ismeretlen még az itteni lakosoknak is. Hatalmas a terület és szinte lakatlan,csak a szigetről-szigetre marhát úsztató pásztorok, vagy a halászok ismerik nagyjából.

– Hihetetlen!– mondtam – Létezik még ilyen a XXI. században?

– És még mennyi más, amit eddig nem láttál.– somolygott Dezső.

Néhány perc elteltével egy nagyobb kiterjedésű vízfelület mellet álltunk meg. Kiszálltam az autóból és nagyot szippantottam a remek levegőből. A széles folyó, ami előttünk hömpölygött egyszerre volt fenséges és félelmetes.

– Az Öreg.– mondta Dezső – Így hívják az itteniek, belőle származik itt minden. A holtágak, a szigetek és az élet.

Miközben ezt mondta megindult a part felé és a vízbe félig elsüllyedt építmény mellett megállt. Lassan követtem, mert a part csúszós volt és nem akartam mindjárt farféken megtisztelni az " Öreget".

– Itt találták meg a holttestet.– mondta és a vízbe roggyant építmény mellé mutatott a sárba.– Ez volt valaha a kompkikötő. Hosszú évek óta nem használják már, ezért ilyen pocsék a kinézete.Látod teljes egészében fából ácsolták a régiek,sehol semmi fém benne. Ezért is gyanítjuk, hogy gyilkosság történt és nem baleset. Sajnos sokkal többet nem tudok.Utána kellene néznem, de javaslom beszélj majd a körzetisel. Jó ember, ő sokat segíthet.

– Mindenképpen szándékomban állt.– mondtam és körbenéztem tüzetesebben.

Valóban nem látszott sem az épületben sem a mellette lévő móló szerkezetében semmi fémalkatrész. Maga a fa is korhadt volt, szinte málott már ahol a víz elérte ami lassan örvénylett körülötte.