Szürke ország királya

Szürke ország királya.

Élt egyszer egy király, nem is olyan régen,
Csodás trónján ülve, pompázatos széken.
Körülötte kincsek, birodalma gazdag,
Alattvalók mindent lába elé raktak.

Gyümölcsöt, virágot, cipóval kemencét,
Kertet és jószágot, gyémántos szelencét.
Hófehér paripát, aranyost, kantárost,
Megkapott ő mindent, országot és várost.

Hermelin kabátot, cifra bundát, prémest,
Mazsolás kalácsot, tejszínhabos krémest.
Szolgálók serege vetette az ágyát,
Testőröknek száza vigyázta az álmát.

Övé volt a hajnal, réten a sok harmat,
Bérceinek csúcsán ezüstfenyő sarjadt.
Palotája cifra, s kapuján réz csengő,
Fényes termeiben hárfa hangja, pengő.

Akármerre nézett, százan álltak sorba,
Nem létező búját, temethesse borba.
Tengernyi jómódot maga körül látott,
Teljesült kívánság, amire csak vágyott.

Néki nyílt a rózsa, övé volt az Éden,
Regimentnek sora állott harcra készen.
Tündérszép leányok fényes karikája,
Erdőnek, s mezőnek illat patikája.

Kincstárából néki nem hiányzott semmi,
Betevő falatért nem is kellett tenni.
Felhőtlen, gondtalan, igen gazdag legény,
Országában egyedül népe volt csak szegény.

Mindenség övé volt, egy valami mégsem:
Fényesen tündöklő, szivárvány az égen.
Morcosan, mérgesen egyre csak azt kérte,
Estétől reggelig, áhítozott érte.

Haj, pedig színtelen, szürke volt az ország,
Kopott és unalmas szülinapi torták…
Mert bizony ünnepre készült most a város,
Búsuló királyunk kedve, mégis gyászos.

Mesémben hiteles „szemtanút” idézzek!
Mérgesen parancsolt derék, hős vitéznek:
„Nem kérek tőletek koszorút a rétről,
Akarom azonnal, szivárványt az égről!”

Szaladt a katona, rohant a hős, bátor,
Nyomában lihegett mind a zsoldos tábor.
Távolodó porát seregüknek néztem,
De biz’ a szivárványt nem érték el mégsem.

Királyunk üvöltött, elszürkült mérgében,
Kincstárnokért üzent aranyos székében.
Rubintot, gyémántot, adok egy halommal,
Szivárványt elébem hozzátok azonnal!

Drágakő, színarany, nem volt az sem elég,
Súly alatt meghajlott Kincstáros, a derék.
Futott a mezőre, s kereste az égen,
Urának álmait, túl a szürke fényen.

Hiába kergette, nem lelte a jámbor,
Darabka szivárványt nem találni bárhol!
Késő esti órán, hazatalált végre,
Föl sem nézett többé a csillagos égre.

Királyunk, mérgében szüntelen dohogott,
Szivárvány felhőért fennen csak zokogott.
Könnyeit itatta, kabátja szélével,
Nem is állott szóba, hűséges népével.

Csüggedőn pityergett, jajveszékelt egyre,
Szipogva mászott fel legmagasabb hegyre.
Nyújtózott erősen, meddig a szem látott,
Szivárványt elérni, melyre a szív vágyott.

Elfáradt hegyormán, gyomra korgott nagyon,
- Eredi bogyókkal bizony jól nem lakom.
Akarok azonnal ízletes falatot,
Terítő szélére szivárvány darabot!

Egyszerre körülnéz, egy angyali gyermek, 
Mérhetetlen csúcsán legmagasabb hegynek.
Ajándékot hoztam! – s hangosan nevetett,
Éltedbe örömet, mit szíved feledett.

Elhoztam a napot, nyisd ki jól a szemed,
Szívedbe türelmet varázsoltam neked!
Mosolyt az arcodra, a legnagyobb erényt,
Lelkedbe nyugalmat, hitet és a reményt.

Íme, egy kasza is, vágjál vele rendet,
Új kenyér illattól mosolyog a nemzet!
Királyunk meghökkent, búját elfeledte,
Szürke nap sugarát önfeledten leste.

Futott ki mezőre, nyomában a népe,
Így költözött szívébe szeretet és béke.
Arató legények sorába beállott, 
Lett is rend körötte ameddig ellátott.

Betevő falatért dolgozott keményen,
Segített mindenik éhező szegényen.
Koronáját vidáman feldobta az égre,
Zafírkővel festette az égboltot kékre.

Aranyos szivárvány csillant meg szemében,
Boldogság fénye, a szürke kis mesében.
Smaragddal borított erdőket, mezőket,
Rubinttal, gyémánttal alpesi tetőket.

Színes lett az ország, birodalma szépült,
Királyunknak kedve másnapra megbékült.
Mert aki más egére fényes napot tenne,
Az, bizony, maga is sütkérezik benne!