Tavaszi mese

Tavaszi mese.

Kizöldült a határ. A napsugarak vidáman cirógatták a virágok szirmait. Egérke óvatosan dugta ki orrát az egérlyukból. Beleszimatolt a levegőbe. Nagyot sóhajtott.

- Gyertek gyerekek – vezényelte kistestvéreit – egy, kettő gyerünk tornázni.

- De biztos, hogy nem jár erre Kandúr Béla – sipítozott Kormoska.

- Nem éreztem a szagát, csak finom tavaszillatot. – nyugtatta meg Egérke.

A három pici követte „nagy” testvérüket. Ugrándoztak kicsit a réten, hajladoztak, törzskörzést is végezte. Aztán Egérke felügyeletével elindultak magokat keresni a mezőn.

Dundika, Kormoska és Piciri cipelték a kis kosarakat Egérke pedig szedegette a magokat. Jó csomót összegyűjtöttek és hazaindultak. Útközben találkoztak egy másik egér-csapattal. Kontyika, Pillécske és Morcoska nagyon megörültek Egérkééknek.

- Hogy vagytok Egérke? – kérdezte Kontyika.

- Köszönöm, viszonylag jól vagyunk csak a Mama, és a Papa hiányzik nagyon.

- Még mindig nem kerültek elő? – kérdezte Kontyika.

- Sajnos nem, most már biztos, hogy Kandúr Béla van a dologban – suttogta Egérke, hogy a kicsik meg ne hallják.

- Honnan tudod? – kíváncsiskodott Kontyika.

- A Szomorúfűz mesélte – mondta alig hallhatóan.

- És a kicsik még nem tudják?

- Nem merem nekik megmondani. Így is éppen eléggé félnek, amióta Kandúr Béla felénk ólálkodik.

- Légy szíves szólj, ha valamiben segíteni tudunk – búcsúzott Kontyika.

- Köszönöm szépen, olyan kedvesek vagytok. – válaszolta Egérke és maga elé terelte a kicsiket.

Már majdnem hazaértek, ám Egérke óvatosságból az öreg Nyírfánál megállította a kicsiket.

- Itt várjatok, amíg körülnézek, hogy tiszta-e a levegő – parancsolt rájuk.

- Ugye nem a macska jár erre – aggódott Piciri.

- Azt szeretném megnézni, ezért itt szépen a fűben elbújtok, és meg se moccantok, meg se mukkantok. Rendben? – fogta suttogóra a hangját, hogy a picik szót fogadjanak.

Orrocskáját előre tolta és szimatolva közeledett az otthonuk felé. Már messziről észrevette, hogy bizony baj van Kandúr Béla és unokatestvére Kandúr Bandi éppen arra sétáltak és kísérgették Muculit a szép cirmos cicalányt, aki veszedelmes egérvadász hírében állott. Egérke azonnal átlátta, hogy most nem tudja hazavinni a kicsiket. Agya sebesen járt, hogy hova menjen velük, hiszen az erdő tele van veszélyekkel. Igaz, hogy nappal nem annyira fenyegeti őket semmi, de ha ezek estig sem mennek el, akkor előkerül Bagoly Boldizsár, és tőle nem menekülnek. Eszébe jutott Kontyika, talán tőle kérhetne segítséget egy – két napra biztos befogadná őket Kontyikáék családja, és ha mégsem, akkor még mindig kereshetnek valami helyet, ahol meghúzhatják magukat. Ám míg ezeket végig gondolta a kíváncsi Dundika előóvakodott a fűszálak rejtekéből és egyenesen a macskák felé indult. Egérke, amint észrevette szaladni kezdett felé, hogy elérje, mielőtt a cicák észrevennék. Még hiányzott néhány centiméter, hogy odaérjen, amikor a szemfüles Muculi közéjük ugrott párnás talpain.

- Miau! – nyávogott kísérőinek – milyen jól táplált kis egérkét találtam- tette mancsát Dundika hasára.

A remegő kisegér meg sem mert moccanni a veszedelmes macskakarmok fogságában. Nagyon félt, csak arra tudott gondolni, miért is nem fogadott szót. Egérke egy bogáncs tövében lapult és nem tudta mit csináljon.

Ha Dundika segítségére siet, lehet, hogy mindketten macska ebéddé válnak, hiszen három macskával nem tudnak elbánni. Ráadásul mi lesz a másik két kisegérrel, nem hagyhatja őket magukra a hatalmas erdőben. Vacogó fogakkal nézte kistestvére kilátástalan helyzetét. A macskalány kitátotta száját és a tűhegyes fogak vészesen közeledtek Dundika felé.

Ebben a pillanatban mozogni kezdett a bozótos és egy hatalmas termetű németjuhász kutya ugrott a tisztásra. Csak egyet vakkantott és a három macska négyfelé szaladt. Egérke odaugrott Dundikához, felkapta és futott vele az öreg Nyírfához, ahol a többieket hagyta. A kutya farok csóválva szaladt utánuk.

- Köszönöm neked kedves kutyus, hogy segítettél kiszabadítani a testvérkémet.

- Alex vagyok – vakkantott a kutya – és szívesen segítettem. Különben sem csípem a macskákat, csak elcsípem őket. Hazakísérhetlek benneteket?

- Jaj, nagyon jó lesz. – hálálkodott Egérke.

Útközben elmesélte Alexnek, hogyan tűntek el szülei. Alex pedig megígérte, nyitva tartja a szemét, mert az egyik unokatestvére Rex igazi rendőrkutya és tőle megtanulta a nyomozás csínját-bínját. Közben hazaértek.

- Kedves Alex, várj egy kicsit, szeretnék neked adni valamit hálából – mondta Egérke.

Beterelte a kicsiket az egérlyukba és nem sokára visszatért egy darabka kolbásszal.

- Tessék – nyújtotta Alex felé – fogyaszd egészséggel.

- Köszönöm Egérke, de nem ezért tettem. Bármikor szívesen segítek.

Azzal bekapta a kolbászdarabkát és elbúcsúzott Egérkétől. Megígérte, hogy máskor is eljön és meglátogatja őket.

Hazafelé menet Alex útja egy erdei házikó mellett vitt el. Gondolta körülnéz egy kicsit. A kamrából kiabálást halott.

- Segítség! Valaki segítsen. – cincogta egy egér.

- Ne félj, nem fog fájni. Előbb téged eszlek meg, aztán a társadat. Miau.

Alex benézett az ablakon és a kamrában egy egérfogóban vergődve megpillantotta Egér mamát. Látott még egy hatalmas termetű vörös macskahölgyet, aki éppen Egér papa elfogyasztására készült.

Gyorsan kellett cselekednie, beugrott az ablakon. A macska úgy megijedt, hogy fejvesztve menekült, felborította a tejfölös köcsögöt és kiugrott az ajtón. Talán még most is szalad, ha azóta el nem fáradt. Alex segített Egér papának kiszabadítani Egér mamát. Az Egér szülők hazatértek a csemeték nagy örömére. Alexet tiszteletbeli családtaggá választották és boldogan éltek, míg meg nem haltak.