Télmanók

Télmanók.

Egyszer régen, nagyon régen
fenn a világ tetejében,
vagy talán a legmélyében,
az is lehet a közepén,
de az bizonyos, hogy ott volt
télmanóknak rejtekhelye
a hóföldi jéghegyekben.

Szürke felhők gyülekeztek,
jéghegyeken megpihentek,
köpönyegük zsebeibe
a télmanók beköltöztek.
Deres szelek süvítettek,
tépázták a fellegeket,
így potyogtak felhőzsebből
télmanók a fenyvesekre.

Fenyők csúcsára kiültek,
fehérre meszelték őket,
hósapkát húztak fejükre,
fehér kesztyűt, zöld kezükre
ágaikra jégcsengettyűt,
derekukra sál-keszkenőt,
hogy a hegyen karácsonykor
együtt várják a megváltót.

Fagyott, hideg volt az éjjel,
ám a fenyők útra keltek,
elindultak a hegyről le,
csillagok útját követték.
A szelek kísérték őket,
kik addig hetvenkedtek,
rázták, fújták a fenyőket,
míg újra zöldek nem lettek.

Bekopogtak minden házba,
lámpafényes ablakokba,
gyertyafényes kis szobákba,
holdfényes kis kapualjba,
mindenkinek örömére
szent karácsony estéjére,
megtisztelték az ünnepet
Jézus Krisztus megszületett.

Odakinn az éjszakában
holdvilágnak udvarában
télmanóknak téli tánca
szálldogált a holdvilágban.
Odabenn a szobák mélyén,
derünek és örömnek
fenyőillatú melege
ölelgette a szíveket.

Egyszer régen, nagyon régen
nagyanyám ezt így mesélte,
hogy szent karácsony reggelén,
a szeretetnek gyöngyeit,
hajnal-pára könnyeivel,
a télmanók szórták széjjel,
a világon szerte-széjjel.