Gombamesék sorozat III. A lila pénzecskegomba

Gombamesék sorozat III. A lila pénzecskegomba.

        Didergető, hideg szelek fújtak Ezüst hegyek tetején. A hó, a fagyok szépséges, ragyogó, tükörcsillogó fehérségbe öltöztették Gombaföldjét. A fákat puha gyapjúköntösbe takarták, ágacskáikról jégcsap-függönyök lógtak alá, csak a vén Varjú Vilibald kárált az öreg tölgy csupasz ágán. Ott gubbasztott magában, mint egy őrangyal, fürkésző tekintettel kémlelte a tájat. Hirtelen felkapta fejét. Varjúfüleibe valami szokatlan csörgő-zörgőpityergés zaját súgta-búgta a téli szél. Nagyon, nagyon rendkívülinek találta ezt a dolgot. Eddig, varjú életének százkettedik évéig csakis a susogó, süvöltő téli szelek dalát hallgatta, melyek a távoli Jégvilág zenéjét dalolták. A kóborló hófelhőket ideterelgették Ezüst hegyek fölé, hogy hómeleg dunnát borítsanak a tájra.                                                                                                                                                           Fáradhatatlanul figyelt, hallgatózott. Mikor a hold éjszakai útjára indult egyre keservesebben szólt ez a csörgő-zörgősírdogálás, zokogás. Varjú szárnyát széttárta, felült a téli szél hátára, arra kérte, repítse a hang irányába. Szálltak, szálltak egyre magasabbra, egészen Ezüst hegyek hófedte csúcsain túlra. Akkor a szél Vilibaldot, zutty lepottyantotta az égi tavak vidékére. Jégbefagyott kékség, fehérség végtelennek tűnő tengerére. Olyan hidegség volt, hogy varjúlábai megdermedtek, majdhogynem odafagytak a jégpáncélos tóvizekre. Hirtelen fel is reppent egy közeli dermedt nádszálra, hogy széjjelnézzen. Nagyon közelről hallotta a csörgő-zokogóhangot. Összehúzta szemeit, fejét előre nyújtott, jobbra-balra fordította, majd ismét balra, onnan hallotta tisztábban a hangot. Felreppent, tett egy varjúkört és egy mocorgó lila kalapot és még apróbb lila fénylő pontocskákat pillantott meg a tómelléki tölgyfa hóborította aljában. Azon nyomban rászállt az öreg tölgy legalsó lelógó ágára, hogy közelebbről megnézze ki, vagy mi az, aki a jó öreg Tél elől nem talált magának menedéket. Ahogy lepillantott a kis lila kalapra, nyomba felismerte a Lila Pénzecskegombát. Úgy fénylettek a fehér hóban lila pénzecskekönnyei, mint az éjszakai égbolt csillagai. Varjú Vilibald jól ismerte a kis gombácskát, látta megszületni esős őszi éjszakán, felnőni a nyári nap melegében. Kedves vidám gombácska volt, aki gyakran elcsavargott otthonról, vagy épp játék közben otthagyta társait és felfedező útra indult. Bizonyára így történhetett, hogy egy ilyen alkalom után nem találta a haza vezető utat. Mikor Pénzecske meghallotta az ismerős károgó hangot, rögtön tudta, csakis az öreg Vilibald lehet az. Örömében hátra csapta kalapját, felnézett a havas faágra, hatalmas lila mosolyra húzta gombaszáját. A vén varjú szeretettel tekintett le a kis gombára. Mielőtt a segítségére sietett volna, arra kérte, mesélje el már neki, hogy is került ide. Pénzecske nagy levegőt vett, amilyen gyorsan csak tudta összeszedte gondolatait, elhadarta, hogy és miképp került ide. Nagyon-nagyon igyekezett, mert karcsú hengeres tönkje kezdett megfagyni és szépséges lila kalapocskája széle letöredezett a hidegtől.                                                                            - Kedves Vilibald! Az úgy történt, hogy amikor az Ősz mindent leszüretelt Gombaföldjén, megrakta batyuját és útnak indult megérkeztek testvérei az Őszi Szelek. Tisztára söpörték Gombaföldet, hogy majd a Tél nálunk is leteríthesse szépséges fehérségét. Akkor kapott fel egy rakoncátlan szélgyerek, repített, forgatott, dobált egyre messzebb, egészen beleszédültem ebbe a röptetgetésbe. Majd váratlanul, nevetve ledobott ide az Égi tavak lápvidékére. Egyetlen menedéket az öreg tölgynél leltem, aki próbált elrejteni gyökerei között. De már késő volt, aznap este a tóvidékre hatalmas hófelhőket, fagyokat küldött a Tél. Én pedig kétségbeesésemben csak sírtam, sírtam. Talán megsajnáltak a szelek, elvitték üzenetemet Gomaföldjére, és te jóságos öreg Vilibáld segítségemre siettél. Hálásan köszönöm neked! Pénzecske hatalmas, széles lila mosolyt küldött a vén varjú felé. Az öreg madár szeme sarkából egy varjúkönnycsepp gördült le, melyet tolla végével letörölt, szárnyaival körbe ölelte Pénzecskét és indult vele vissza az Ezüst hegyekbe, Gombaföldjére.                      Arra gondolt, hogy az idei télen a varjúlakban vidámabb lesz az élet a tavasz beköszöntéig Lila Pénzecskével, ezzel a cserfes, kedves kis gombalánnyal. Szállt, szállt Vilibald, vissza Gombaföldjére az öreg tölgy csupasz ágára, hogy holnaptól ismét fürkésző tekintettel kémlelte a tájat.