Varázsoló varázsolló

Varázsoló varázsolló.

Hol s merre? Ki tudja hol, élt egy olló valahol. Nyisszantott és nyasszantott, de ennél sokkal többre vágyott.
Felkerekedett, elindult szerencsét próbálni. Ment, mendegélt, majd egy különös faluba ért. Mitől volt különösen különleges? Elárulom neked! Itt csuda furcsa lakók éltek. Az első kalyibában lakott Szószabász, aki a szavakból szabott csodás történeteket. Most is épp csattogtatta a szabászollóját, s hangosan gondolkodott:

- Olló, olló, szabászolló, segíts nekem, légy oly jó!
Csűröm, csavarom, a szavakat kifordítom,
nyisszentem és nyasszantom, kész a mese, aszondom!

Ez a kis ollónknak nagyon tetszett. Ő is ilyen akart lenni. A Szószabász azonban elküldte, hogy az állás már be van töltve, és elégedett a mostani ollójával. Kicsit elszomorodott az ollócskánk, de tovább ballagott. 
A következő házikóból véget nem érő szóáradatot hallott. Itt élt Cserfeskedő és Tereferélő. Egymás szavába vágtak, mondták a magukét. Azt sem hallották meg, hogy az ollócska beköszönt az ablakon. Csak mondták, mondták… A kis olló, gyorsan továbbállt, pedig igazán kedve lett volna elnyisszantani a szóözönt, mert minek beszélnek egymással, ha nem is figyelnek a másik mondanivalójára?! 
Még mindig ezen törte az éles pengéit, amikor gyönyörű énekszót hallott kiszűrődni az egyik házból. Megállt, és élvezettel csattogtatta pengécskéit a dalocskára.

- Haj, haj, Boldizsár,
csodatévő kiskosár,
gyógyító pendula,
készen van a friss tea.

Amikor bepillantott az ablakon, egy szép leánykát látott, aki a tűzhelyen kavargatott valamit. Bekopogtatott. A lányka kinyitotta az ablakot, és így szólt:
- Mit keresel itt ollócska? 
- Munkát. Olyan helyre szegődnék, ahol szükség van rám. Nagyon jól tudok nyisszantani és nyasszantani!
- Sajnos én, nem tudlak alkalmazni, nekem a segítőm, ez a fakanál. De menj csak tovább, három házzal arrébb lakik egy varázsló. Lehet, hogy neki szüksége lenne rád.
A kis olló megköszönte a tanácsot, és továbbsétált. Megállt ismét, mert a következő házból dörmögés és morgolódás hallatszott.

- Nem találom, hol lehet! 
Mindjárt a saját agyamra megyek!
Hova tettem? Nem tudom!
Ez az én nagy bánatom!

"Vajon ki lehet ez a morgolódó morcoskodó?" 
Nem kellett tovább törnie két élesre fent nyisszantóit. A házon egy cetli fityegett.

Itt él Pukkancs úr,
ne szólj hozzá, 
mert bepipul! 
"Ó, ó! Akkor jobb, ha itt nem kérek magamnak munkát! Elsietett."

Megérkezett egy fura külsejű lakhelyhez. Tudta, hogy jó helyen jár. Ez lehet a híres nevezetes varázsló lakása, akiről a szép leány beszélt. A ház időnként köhintett, majd egy kicsit füttyentett. Aztán dőlt erre, no meg arra, jobbra meg balra, előre és hátra. Csavart az alakja, spirálos a teteje, s ki tudja mind felsorolni azt a sok furcsaságot, ami a kis olló elé tárult. Nézte, vajon hol a csengő, hol lehet kopogni, hol lehet itt bejutni. 
Ekkor dörgedelmes hangon megszólalt valaki:
- Ki vagy te? Mit akarsz? Mondd meg gyorsan, mert különben lelocsollak, lespriccellek!
- Én... én csak egy ollócska vagyok! Le ne spriccelj, le ne fröcskölj, mert attól rozsdás leszek, és elvesztem ékemet, az élességemet!
- Mit akarsz tőlem?! Tőlem, a híres-neves, szép és okos, néha morcos varázslótól, Cipriánusztól?
- Én, én, csak segédnek szeretnék hozzád jelentkezni, ó te híres-neves, szép és okos, néha morcos Cipriánusz! - hajolt meg a láthatatlan mágus előtt.
- No, látom, udvarias vagy, tudod, hogy kell szólnod hozzám! -enyhült meg a hangja Cipriánusznak. Lépj be!
Ezzel honnan, honnan se, valahonnan, leereszkedett egy lépcső. A kis olló felsétált rajta. 
Majd megpillantotta a varázslót. Hosszú szakálla a földet érte, süvege, palástja időnként kékesen villogott. A csillagok a ruháján sárgán tündököltek. Nem is tűnt olyan félelmetesnek. 
- Szóval segédnek jelentkezel? 
- Igen, ha esetleg szükséged lenne valakire, mondjuk: rám. Meguntam már egyszerű ollócskának lenni! Többre vagyok hivatott! Nem akarok olyan lenni, mint a többiek! Holmi: papírvágó, gyapjúnyíró, posztóvágó, szabó-, ólomvágó, kertész-, sebész-, drótvágó, szóval közönséges olló. Én varázsoló varázsolló akarok lenni! Segítesz?
Cipriánusznak megtetszett a kis ollócska beszéde.
- Pont újítani akartam a varázs-szerszámaimon. Törtem a fejem, vajon milyen új eszközt kéne bevetnem, hogy varázstudományom még korszerűbb, még nagyszerűbb legyen. Varázsoló varázsolló... hm… nem is hangzik rosszul. Jó, legyen! Légy ezentúl: varázsoló varázsolló.
Azzal elmotyogta a varázsigéjét, miközben az ollót az ujjaira helyezte. 

- Kaskanytyú és sarkantyú! 
csittegő és csattogó, 
nyisszentő és nyasszantó,
mától te vagy a: varázsoló varázsolló!

A kis olló, ha lettek volna könnyei, biztosan elsírta volna magát. De mivel nem voltak, így csak ennyit tudott kinyösszenteni: 
- Köszönöm, nyassz! Köszönöm, nyissz! Mondd mi lesz az első feladatom? Alig várom, hogy nevemhez méltóan varázsoló varázsolló legyek. S persze, hogy neked segíthessek, ó te híres-neves, szép és okos, néha morcos Cipriánusz!

Az első feladata az volt, hogy a falucskában Cserfeskedőhöz és Tereferélőhöz menjen, hogy elnyisszantsa szóáradatot. Innentől kezdve meghallgatták egymást. 
Pukkancs úr házáról lenyasszantotta a cetlit, majd mosolyt varázsolt az arcára. Így Pukkancs úr, már nem nézett haragosan, kedves lett. A nevét is megváltoztatta, Barátságos úrra, bár időnként előfordult, hogy mérgelődött valamin, de hát ki nem zsémbelődik időnként?

Cipriánusszal ma is együtt varázsolnak. 
Azonban, ha kedve szottyan, útra kel hogy segítsen a bajban. A varázsoló varázsolló mosolyt, jókedvet is képes varázsolni, az ügyetlenből ügyest kreálni.

Szóval a varázsoló varázsolló ahol tud, segít!

Remélem, egyszer te is találkozol vele!