Varázslatos este - Karácsonyi mese.
A gyerekek az utcán éltek. Szegények, rongyosak voltak. Alkalmi munkákból, apróbb lopásokból tartották fenn magukat. A csavargók vezetője Lia volt. Lány létére a fiúk is elfogadták, tisztelték, mert sokszor ügyességével ő szerzett ennivalót a csapatnak.
Most is az utcán lődörögtek, hátha valaki munkát ajánl, vagy esetleg egy-két balek a horogra akad, akiket ki lehet zsebelni.
Lia mindig azt mondta:
– Mi nem vagyunk tolvajok. Csak azért lopunk időnként, mert különben éhen halnánk. Kis lopás nem lopás! Úgyis csak olyanoktól emelünk el valamit, akinek van. Egyébként is lehet, hogy ő se bánja, hogy olyanok vették el tőle, akik rászorulnak. Lehet, hogy akkor magától is adna. De így biztosan oda is adja nekünk!
Ez a bölcsesség mindenkinek tetszett. Az utcán a sétálók között feltűnt egy elegáns férfi, aki hosszan megállt egy-egy kirakat előtt.
A gyerekek észrevették, hogy főleg a játékokat szemléli, de mégsem megy be egy játékboltba sem.
-A zsugori- mondta Timo. Biztos azt nézi mi a legolcsóbb…
– Á…nem biztos…- kontrázott Pocok. Olyan szomorúnak látszik…
– Ne érzelegj! – morgott rá Füttyös.
Ő arról kapta a nevét, hogy nagyon jól tudott fütyülni. Hol trillázott, mint egy madár, hol akkorát füttyentett, hogy majd belé süketültek. Ő adott jelt, ha baj közeledett. Mindenkinek volt valamilyen gúnyneve. A rendes nevüket nem is mondták egymásnak. Minek is? Lia figyelt és azt mondta:
– Majd én a zsebe mélyére nézek! Maradjatok! Füttyös jelezz, ha valami gáz lenne!
Lia odasétált a kirakathoz, úgy tett, mint aki nézi a játékokat. Meglökte a jól öltözött embert, s már a zsebébe is nyúlt, már majdnem megszerezte a tárcát, amikor erős szorítást érzett a kezén.
– Nono, kiskomám! Mit keres a te kezed az én zsebemben? – kérdezte a férfi.
Lia nyelt egyet, de nem olyan fából faragták, hogy megijedjen. Szemtelenül így szólt:
– Pardon, azt hittem az, az én zsebem!
Hallotta Füttyös jelét, de hiába húzta a karját, nem tudta kirántani az erős szorításból.
– Most mi lesz?- kérdezte Pocok, sírós hangon a többiektől.
– Pszt! – Intette le Timo, és ő is feszülten figyelte a fejleményeket.
– Hívjak rendőrt?! Te kis kópé!
– Kérem ne hívjon! Én csak …. Nem ettem és nagyon éhes vagyok, csak azért akartam lopni.
A gazdag ember elgondolkozott. Eszébe jutott, hogy bizony ő is egykoron az utcán élt, ő is lopott néha. Ránézett a gyermekre, akinek a sapkája lecsúszott a fejéről.
– De hiszen te lány vagy! – mondta meglepődve.
– Az hát, lány! Miért csak a fiúk lehetnek éhesek?!- kérdezte pimaszul.
Aztán tovább beszélt:
– Gyakran álmodtam arról, hogy ilyenkor mikor közeledik a karácsony én is ehetek a finom ételekből, fenyőfa áll a szobában, lobognak a gyertyák, s minden szép, ünnepélyes…De nekem nincs családom, az utcán élek a barátaimmal. Nekünk nem jut a jóból, a karácsonyi finomságokból…hát időnként megszerezzük magunknak. De maga nem értheti!
– Igaz, egy nap és itt van a karácsony…- dünnyögte maga elé a férfi. És hol vannak a barátaid?
-Mit érdekli az magát, hogy őket is átadja a rendőröknek? Egyébként csodálom, hogy még nem jött ide valamelyikük, hogy segítsen nekem.
Ekkor Pocok termett ott, s bokán rúgta a férfit. De az elkapta az ő kezét is.
– Nono, öcskös! -szorított egyet a csuklóján.
– Na, ez fáááj!!!
– Akkor ne rúgj-kapálj! Maradj veszteg!
– Engedjen el minket!- mondta sírósan Pocok.
– Mi van? Elszállt a bátorságod?
– Kérem…engedjen el minket….- kérlelte most már Lia is a férfit.
– Jól van, de van egy ötletem! Gyertek el mindannyian hozzám karácsonyi vacsorára. Egyedül élek, legalább nem leszek magányos karácsonykor..
– Egyedül él? Akkor miért nézegette a játékokat? Tán magának akart venni egy hintalovat?- kérdezte, most már újra szemtelenül Lia. Felbátorodott, hogy a férfi nem hívott rendőrt.
– Nem…régen a kisfiam szeretett volna egy hintalovat. Mire megvettem volna neki….-elhallgatott.
– Mi lett addigra? – kérdezte Pocok.
– Elmesélem, ha eljöttök. Hosszú történet ez. Várlak benneteket, a Szép utca 8. szám alatt lakom. Este hét órára gyertek, nem kell kiöltözni- mondta mosolyogva a férfi.
Ahogy elengedte a kezüket a két gyerek elszaladt.
– Mi van? Meséljetek már! Mi történt? – kérdezték a többiek kíváncsian.
Lia elmesélt mindent.
– Ez az ember buggyant!- mondta Füttyös. Vacsorára minket? Aztán majd ott várna minket a rendőrök!
-Á…akkor már most kiabált volna rendőrért- vélte Timo.
-Mit tegyünk? – kérdezte Lia.
Hangosan vitatkoztak, de nem jutottak semmire.
– Feküdjünk le, majd holnap megbeszéljük, aludjunk rá egyet- mondta Lia.
A kiscsapat összebújva pihenni tért, de nehezen jött álom a szemükre. Mindenki azon gondolkodott, mi lenne ha…..
Pocok álmában mosolygott. Ő kapta a hintalovat a gazdag úrtól. Soha még ilyen boldog nem volt. Füttyös és Timo álmában degeszre tömte a hasát, elégedettség tükröződött az arcukon.
Lia sokáig forgolódott. Tudta neki kell döntenie. Egész kedves volt ez a gazdag úr…nem kiáltott rendőrért…lehet, hogy tényleg komolyan gondolta, amit mondott? – tűnődött magában.
Álmában szép ruhában volt, finom ételektől roskadozott az asztal. Varázslatosan szép éjszaka volt ez mindegyiküknek.
Reggel kupaktanácsot tartottak, s elhatározták elmennek a gazdag úrhoz. Beköszöntött az este, izgatottan álltak meg a nagy ház előtt.
– Szép utca 8.- olvasta Timo. Megérkeztünk…
Egy darabig még toporogtak, míg végül Lia megrázta a csengőt. Egy inas nyitott ajtó. Félve néztek rá, de ő mosolyogva mondta:
– Jöjjenek be, a gazdám már várja önöket!
– Önökeeet…- mondta Pocok. És kihúzta magát.
Csodálatos volt minden. Ilyen szépet, csak képeslapon láttak. A szobába, egy óriási fenyőfát pillantottak meg, gyönyörűen feldíszítve.
– Ez …ez…ilyet még…nem láttam- mondta Pocok, és sírásra görbült a szája.
– Na, ne bőgj itten- mordult rá Timo.
Belépett a házigazda, a gazdag úr.
– Mutatkozzatok be!- utasította őket Lia.
– Engem már tetszik ismerni, én Pocok vagyok. Azért, mert kicsi vagyok még.
– Az én nevem Füttyös- és füttyentett egyet.
– Én Timo vagyok. Csak simán Timo.
– Én pedig Lia, egyszerűen Lia.
– Gyertek, a vacsora már készen van- mondta a háziúr.
– Hadd nézzük még egy kicsit a fát!- kérte Pocok.
– Utána is nézegethetitek, de kihűl a vacsora.
„Kihűl? Kihűl! Kit érdekel”-gondolta magában Füttyös. Mi mindig hideget eszünk.
Asztalhoz ültek és először óvatosan, majd egyre mohóbban faltak.
– No, csak óvatosan! Van még!
– Van még?!- mondta teli szájjal Pocok. Akkor jó!
Mikor már jól laktak leültek s a gazdag úr rágyújtott a pipájára és mesélni kezdett.
– Régen én is éltem az utcán. A szüleim meghaltak…aztán egy kedves család befogadott, felnevelt. Megnősültem. Egy nap mikor nem voltam otthon tűz ütött ki a házamban. A feleségem és a kisfiam nem tudott kimenekülni….azóta egyedül élek.
– És tényleg hintalovat akart a fia? Mert nekem is nagyon tetszik- mondta Pocok.
– Igen, azt kapott volna karácsonyra- hajtotta le a fejét a gazdag úr.
Csendben ültek egy darabig, senki nem mert megszólalni, nem tudták mit mondjanak.
Lia ekkor elkezdett halkan énekelni. A többiek is bekapcsolódtak a szép, de szomorú karácsonyi dalba.
– Ez a mi ajándékunk kedves….- de hisz még a nevét sem tudjuk uram.
– Bálint a nevem, Takács Bálint. Egyébként nekem is volt csúfnevem.
– És mi volt az?- kérdezték szinte egyszerre a gyerekek.
– Vézna…mert olyan sovány voltam.
Nevettek.
– Na, gyertek, mutatok nektek valamit.
Bementek abba a szobába, ahol a karácsonyfa állt. A fa alatt dobozok sorakoztak szépen becsomagolva.
– Ez mind a tietek! A hintaló a tiéd Pocok. De mindenki talál magának valamit. A gyerekek nem akartak elhinni, hogy ez valóban velük történik. Vagy csak álom?
– Csípj már belém Timo!- kérte Füttyös. Auuu!!- ez fájt.
Boldogan bontogatták a csomagokat.
– Bárcsak soha nem múlna el ez a mai nap!- sóhajtott Pocok.
– Arra gondoltam, ha akartok, itt maradhattok velem. Én úgyis egyedül vagyok, így legalább lenne családom, lenne kikről gondoskodnom.
– Nem kéne az utcán laknunk?- kérdezte Lia. Mindig lenne mit ennünk?
– Igen…- beszéljétek meg! Én átmegyek a szalonba, ott várom a válaszotokat.
-Mit tegyünk?- nézett Lia a barátaira.
– Vigyük a cuccot és lépjünk le!- mondta Füttyös.
– Azt nem tehetjük, olyan rendes volt velünk- válaszolta Timo.
– Én…én itt szeretnék maradni….- mondta sírósan Pocok.
Valóban, Pocok ő még olyan kicsike, s most itt a lehetőség, hogy jobban éljen. A gyerekek egymásra néztek, és már tudták a választ.
– Jó! Te itt maradsz, mi elmegyünk- zárta le a vitát Lia.
– Maradjatok ti is!
– Nem lehet. Maradj csak te, majd időnként meglátogatunk, kizsebelünk- vigyorgott Füttyös. De aztán nem ám hívod a rendőröket!!
Megölelték Pockot, aki most már zokogott.
– Na, menj be! Köszönd meg a nevünkbe is a mai varázslatos estét.
Látszott, hogy Lia, Timo, de még a nagy legény Füttyös is küszködik a könnyeivel, és nem akarnak a jótevőjük és Pocok előtt sírni. Kioldalogtak a szobából. Nem néztek vissza. Pocok állt, aztán megindult a szalon ajtaja felé….
Ezt a mesét írta: G. Joó Katalin amatőr író
G. Joó Katalin vagyok, negyven évig tanítottam egy általános iskolában. Néhány írásom megjelent Erdélyben, Szerbiában, Szlovákiában is. Több elismerést, díjat kaptam már. A Cseresznyevirág c. mesém bekerült a 2. osztályos OFI-s olvasókönyvbe, a kis Hótündér története pedig határon innen s túl nagyon népszerű.