Vidám Népek

Vidám Népek.

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy Vidám népek nevű falu. Ám ebben a faluban senki sem volt vidám már egy ideje. Pedig ezernyi okuk lehetett volna a vidámságra, hiszen ez régen csodaszép hely volt, mindig ragyogott a nap felettük, az utak mellett végig virágzó gyümölcsfák voltak, csodaszép tavak és szökőkutak mellett lehetett sétálni, a főtéren egy hatalmas játszótér állt vásáros bódékkal és kürtőskalács készítőkkel, és mindig gyerekzsivaj lengte be. De most ez is teljesen üresen állt.  A madarak sem csicseregtek oly vidáman, mint azelőtt, ugyanis a falun átok ült. Történt egyszer, hogy a vidám virágzó kis faluba érkezett egy zsémbes öreg varázsló.

Hosszú fekete talárt viselt, aminek végét maga után húzta a poros földúton. Csuklyája alól az arca ki sem látszott. Furkós botjával minden lépésnél koppintott egyet a homokban. Különös okból egészen hangosan lehetett ezt hallani. Ahogy ment egyre beljebb a faluba, valahogy hűvösebb és szürkébb lett a levegő. A csivitelés és a jókedv elhalkult, egyre csak mindenki a varázslót figyelte, ahogy kimérten lépked a főtéren keresztül. A lakók egyre hátrébb húzódtak az alaktól mindegyiküken úrrá lett a félelem. Hanem egyszer csak, jaj, mi történik?! Egy két éves forma gyerkőc, kinek kezét anyja a rémülettől elkábultan elengedte, hirtelen odaszaladt a varázslóhoz, de megbotlott és a botját kiverte a kezéből, ami így eltörött.

Ekkor a mágus lerántotta csuklyáját, körbenézett a falu lakóin, majd a gyermeken akadt meg tekintete a lábainál. Az nem sírt, nem is szipogott, csak leste hatalmas kék szemeivel a varázslót.

-Halljátok szavam parasztok! -és ekkor hangos kacaja közben a besötétedett égbolt dörögni kezdett.-Eltörte a pálcámat ez a gyermek, ezért magammal viszem szolgámnak. Cserébe a hideg, a szürkeség és a búskomorság átkát szórom rátok! - azzal fogta a gonosz varázsló a botja két darabját, feje fölött keresztezte őket egymással, elmormogott egy varázsigét és kacagva eltűnt a kisfiúval egy szürke ködfelhőben.

Erre hatalmas jajveszékelés tört ki a falu népe között.

Matilda, a gyermek anyja lerogyott a földre és zokogni kezdett. - A kisfiam, elvitte a kisfiamat! -Úgy potyogtak a könnyei, mint az égből hulló záporeső. -Mi lesz velem? Hogyan menthetném meg a kis Olivért?

Kisvártatva előállt egy tagbaszakadt fiatal fiú, alig lehetett 17 éves. Sötétbarna kócos haját csapkodta a viharos szél.

-Matilda néni, én elmegyek a fiadért! -mondta a kis Palkó magabiztosan.

-Te? De hiszen olyan fiatal vagy és tapasztalatlan. Gyermek vagy te magad is! Nem, nem mehetsz, az nem lehet, hogy két lélek miattam vesszen oda. Majd kitalálok valamit. -sírta el a szavakat a nő.

-Van egy ötletem! És talán segítséget is kapok! Bízz bennem! -kérlelte a fiú.

Azzal Palkó fogta a tarisznyáját, átvetette a vállán és ellentmondást nem tűrően elindult a falu nyugati határánál lévő utolsó ezüst tó mellett lakó öreganyó kunyhója felé. Ő volt az egyetlen akiről Palkó úgy vélte segíteni tud a küldetésében.

 Ment, mendegélt míg oda nem ért az anyóka házához. Bekopogott az ódon kapun háromszor és várt. Tudta, hogy a néne nagyon öreg ezért türelmes volt. Végül csak kinyílt nyikorogva-csikorogva a néne házának ajtaja. -Gyere fiam, már vártalak! – mondta, és beinvitálta a fiút.

A kunyhóban kellemes meleg volt az átok ellenére is. Frissen sült almáspite aromája lengte be a levegőt és volt még valami illat ami leírhatatlan volt, talán azt tudná rá mondani, hogy varázslat illatát érzi a  levegőben. Ahogy szétnézett, nem tudott volna senki olyat mondani,  ami nem lett volna a polcokon. Mintha egyszerre csak tágasabb lett volna a házikó, mint amilyennek kívülről látszott. Volt ott minden ami egy idős néni otthonába kellhet: fazekak, nyújtófák , horgolótűk, fonalak, magazinok, de voltak ott érdekesebb dolgok is, mint például fiolák, üst, varázskönyvek, porított növények és még ki tudja mik. A mennyezetről is lógtak le valamilyen növény lilás-zöldes indái és azokon furcsa csepp alakú sárga termések. Mindig is sejtette, hogy boszorkány lehet az anyóka, de soha senkit nem bántott, nem is látták nagyon a faluban. Valószínűleg tartottak az emberek tőle és ezért ő is inkább visszahúzódó életet élt.

Hirtelen végig futott Palkó hátán a hideg. Csak ekkor vette észre, hogy a hajlotthátú anyóka már egy ideje figyelhette őt.

-Segítségért jöttem Öreganyám! -kezdte a fiú, mire az asszony elmosolyodott és közelebb hívta magához.

-Édes fiam, Glenda vagyok, és bár segíteni sokkal nem tudok, mert az erőm végén járok már, de nagyon jól figyelj arra, amit most mondok neked.

Fogd ezt az ugróbogyót és mikor szükséges lesz, locsold a levét a lábadra, gondolj arra helyre ahova kerülni szeretnél és ugorj háromszor egymás után. A harmadik ugrás végére ott teremsz ahol lenni akartál. -azzal felnyúlt az egyik mennyezetről csüngő indához, és a legérettebb termést leszakította, s átadta Palkónak.

Másodszor, a varázsló a félelmekből nyeri az erejét. Ha találsz egy bátor sereget, aki kiáll melletted és megszerzed a varázsló erősokszorozó szelencéjét, addigra én kotyvasztok egy főzetet, ami elszívja az erejét és elpusztítja őt. Csak így tudunk nyerni. Azt viszont neked kell megoldanod, hogy a főzetem akkor nálad legyen, mert csak az az egy érett ugróbogyóm van, amit odaadtam neked, nem tudom, mikorra érik be a következő. Lehet három nap, de lehet 3 hét is. Viszont arra nagyon vigyázz, hogy neki ugróbogyó sem kell az utazáshoz és gyorsan a nyomodra bukkan.

-Sok sikert gyermekem! -azzal kitessékelte az ajtón Palkót, majd még egy bűvös ingát adott neki, ami mutatja az irányt, amerre a gonoszt találja.

Eközben a mágus visszatért otthonába, egy hatalmas, szinte fekete várba. A várban összesen tizenhárom szoba volt, de ők a hetedikbe teleportáltak. Ördög tudja a többiben mit tárolt ugyanis minden ajtón egy-egy rozsdás vaslakat őrizte a titkokat. A helységbe ahol berendezte a kis Olivér ketrecét, nem sok fény szűrődött be az egyetlen piciny ablakon keresztül. Úgy tűnt itt készítette a varázsitalait, mert faltól falig szekrények voltak, némelyik nyitott, némelyik zárt és telis-tele felismerhetetlen hozzávalókkal, hol szétdobálva, hol üvegcsékben. Kifejezetten rendetlen volt ez a szoba, a földön is hevert szanaszét a sok holmi. Bevetette a fiút a ketrecébe, még meg nem nő akkorára, hogy hasznát vehesse.

Palkó elindult hát az inga jelzéseit követve, hol balra, hol jobbra kanyarodott az ösvényeken. Már három napja mehetett, mikor is egy sötét erdőn haladt át és hirtelen kiáltozásra lett figyelmes.

-Segítség, valaki segítsen! -jajveszékelt egy kis tündér, akit már félig elnyelt a futóhomok.

Fiatal vándorunk egy percet sem késlekedett, a hang irányába rohant, előkapta tarisznyájából a kötelet, odadobta a lénynek és már húzta is kifelé. A megmenekült tündérlány és Palkó pihenésképpen egy közeli fa tövében mesélték el egymásnak ki-miért járt erre ebben a sötét erdőben. Mikor elbúcsúztak egymástól így szólt az új barátja: - Nemes feladatot vállaltál magadra és nem voltál rest segíteni rajtam sem. Ezért megajándékozlak téged. Fogd ezt a fiolát, és ha megiszod, 15 percre láthatatlanná válsz a varázsló számára. Ügyesen használd! – azzal kacsintott egyet és elrepült.

Elindult újra a fiú az erdőn keresztül. Az út mentén málnabokrok nőttek, abból falatozott. A kilencedik napon meglátta végre a fekete várat. Legugolt az erdő szélén egy fa tövében és onnan nézte tovább az óriási építményt a fakó liget közepén. Szíve a torkában dobogott, ahogy tervezgette miként közelítse meg a várat. Mázlija volt, ugyanis úgy nézte végig lesz rejtekhelye és nem kell attól tartania, hogy idő előtt lelepleződik. Bele se mert gondolni mit tenne vele a mágus ha megtudná miben mesterkedik.

Végül összeszedte minden bátorságát és nekiiramodott a fekete monstrumnak. Búvóhelyről búvóhelyre osont, igyekezett észrevétlen maradni. Úgy tűnt sikerül is neki, aztán meglátta a bejárati kaput tárva-nyitva. -Ez túl szép, hogy igaz legyen! -morfondírozott Palkó, hogy mitévő legyen, hátha csapda, de úgy vélte a varázsló nem gondolná, hogy bárki szembeszáll vele, így halkan belopakodott.

Ekkor eszébe jutott, hogy most már tényleg veszélyes terepen van és kellene némi biztonság így előkapta a fiolát a zsebéből, amit a tündértől kapott és megitta a tartalmát. Azon nyomban eltűnt. Viszont eszébe jutott az is, hogy csak 15 perce van. Így aztán mivel azt sem tudta merre keresse a kisfiút szaladni kezdett. Egyik folyosóról ki, másikba be. Udvaron át, aztán az emeletre fel. Kereste a kulcsokat is, mert akárhány szobát látott minden lakat volt. Nagy elkeseredésében, hogy lejár az idő és sehol nem találja se a kulcsokat se a fiút, a szeme sarkából meglátott egy folyosó fordulót. Odafutott hát és meglátta, hogy ott van a falon a kulcs egy szögre felakasztva és mellette az eddig nem látott ajtó. Tudta, hogy ez lesz az, egyszerűen érezte, hogy itt lesz Olivér. Benyitott és meglátta a ketrecben őt. Nagyon megörültek egymásnak, kiszabadította a kicsit börtönéből, de akkor eszébe jutott még valami. Az öreganyó utasítása szerint egy erősokszorozó szelencét kell megtalálnia. Csak reménykedni tudott, hogy ebben a szobában van. Nem tudta pontosan mennyi ideje van még a láthatatlanító szernek és, hogy mikor jön rá a varázsló, hogy betolakodó jár a vár falai között. Elkezdett hát esze-vesztett tempóban kutatni. Már majdnem feladta, mikor az egyik elmozdított könyv mögött meglátott a falban egy téglának álcázott dobozt, ami kiderült, a keresett szelence volt. De akkor véletlenül meglökte a szekrényt és az hatalmas puffanással elborult. Ha idáig nem jött rá a varázsló, hogy itt van, akkor most már biztos lehetett benne. Gyorsan felkapta a kisfiút és tömködte tarisznyájába a szelencét mikor ott termett a semmiből a mágus.

-Sejtettem, hogy valaki megpróbálja majd megszöktetni azt a kis vakarékot, de több eszük is lehetett volna, minthogy egy másik kölyköt küldenek ide. Sebaj, legalább míg meg nem nő az a másik, te látod el a szolgálatot! -dörmögte a varázsló és két kezét összedörzsölte, mire abban egy kék füstgomolyag kezdett el nőni. Már éppen a fiúk felé irányította az erőlabdát, hogy megbénítsa őket, ámde eközben Palkó sem tétlenkedett és észrevétlenül már rá is locsolta a lábára a sárga ugróbogyó levét. Ugrott hármat karjában a kis Olivérrel és mielőtt célba talált volna az erőlabda ők eltűntek.

A varázsló meglepetésében és dühében akkorát ordított, hogy az egész vár beleremegett. -Honnan, mégis honnan van ezeknek ugróbogyójuk? Hiszen ezek varázstalan, halandó emberek! – morgolódott magában, aztán úgy vélte, ez csak valamiféle véletlen szerencse lehet, talán olvasott róla egy régi könyvben és az úton pedig belebotlott és eltette. A gyűlölettől elvakultan többet nem is tudott róla gondolkozni, odaszaladt a varázskönyvéhez, kikereste a követő igét, és már kezdte is felolvasni.

A két fiú épp Glenda háza előtt jelent meg. Még kopogni sem kellett az ajtón, az már nyílt is, és az ajtóban ott állt az anyóka. Palkó csak nézte meredten, mivel tudta, hogy nem szerzett sereget, így minden hiába. Az öregasszony sem mozdult csak mosolygott rá, mintha bíztatta volna: -gyerünk fiam, rá fogsz jönni!

Palkó lerakta a kisfiút és elkezdett rohanni a falu főtere felé. Mire odaért az asszony már ott állt Olivérrel és az anyjával, aki ölelgette-puszilgatta fiát. Látta, hogy a nő lábai sárga lében úsznak, erre homlokához kapta kezét, hogy ő meg rohant fejvesztve feleslegesen. -Biztosan beérett egy gyümölcs. De erre nem volt most idő. Felállt a legmagasabb mászóka tetejére és elkiálltotta magát: -Figyeljetek emberek! Igaz megmentettem Olivért, de ezzel még nincs vége. Bármelyik pillanatban itt lehet a varázsló, hogy bosszút álljon. Segítenetek kell, csak úgy tudjuk legyőzni, ha a falu minden lakója egy emberként áll ki a gonosz ellen. Bátornak kell lennünk és össze kell fognunk! Mit mondotok, felvesszük a harcot vele? Ekkor már mindenki a fiú köré gyűlt és egyetértően bólogattak, várva arra mi is lesz a következő lépés. Közben Glenda az elkészült főzetből locsolt a homokba egy hatalmas bűvkört, amibe ha a varázsló megérkezik, csapdába zárhatják, míg el nem pusztítják végleg. Közben körbeadtak mindenkinek egy papírost, amire egy ige volt írva, és Palkó pedig letette az erősokszorozó szelencét maguk elé.

Hirtelen besötétedett és megjelent a mágus. Csak a körülötte lévő bűvkör világított, ami láthatóan meg is lepte. -Ez meg miféle tréfa megint? Az ott az enyém!? -mutatott rá a kis dobozra és nem akart hinni a szemének. Mikor át próbálta lépni a kört az villámokat szórt a varázsló felé. Őrjöngött dühében, dörgött, s villámlott az égbolt, de többre nem volt képes.

-Most emberek! -kiáltotta Glenda és elkezdte kántálni a varázsigét, amit körbeadott. Egyre többen ismételték a szavakat és mikor az utolsó ember is becsatlakozott és végig mondták az igét, a mágus egy zöld füstfelhőként semmisült meg.

A következő pillanatban az ég kitisztult, újra fényesen ragyogott a nap, zöldelltek a fák, mindenki boldog volt. Glendát is körbefogták és éljenezték, nem féltek többé már tőle, sőt megkérték, hogy költözzön közelebb a faluba. Elkezdtek aztán ünnepelni, táncolni, énekelni, és még talán máig is vigadnak, ha meg nem haltak.