Vikk Vakond és a csillagok

Vikk Vakond és a csillagok.

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy vakond, akit úgy hívtak, hogy Vikk.

 Vikk nagyon szerette a könyveket, és minden hónapban kikölcsönzött néhányat a Kisállatok könyvtárából.

Ámulva lapozgatta, őket; hol esti mesének valót, hol pedig ismeretterjesztő könyvet hozott. Egy napon a csillagokról szóló akadt a kezébe.

-Nahát! Milyen gyönyörűek! Bárcsak a saját szememmel is láthatnám! –sóhajtott fel vágyakozva.

Következő napon arra ébredt, hogy ezt a vágyát valahogy valóra kell váltania.

Töprengett és gondolkodott, gondolkodott és töprengett. Terveket szőtt, rajzolgatott.

Végül arra jutott, hogy kell egy távcső, és egy hatalmasnál is hatalmasabb egészen óriási fa, amire felmászhat. Hátizsákjába elemózsiát csomagolt, majd felásott a felszínre, és felfedező útra ment. Kereste, kutatta a távcsövet, és az óriási fát, egyszer csak egy szemétdombra ért, ahol mindenféle varázslatos kinézetű tárgyat talált.

Ahogy nézelődött, keresgélt, megcsillant valami a távolban.

-Nini! Hiszen ez egy távcső! –kiáltott fel örömében Vikk.

-Méghozzá vakond méretű!-ujjongott tovább és táncra perdült.

-Már csak egy óriási fa kell- lelkendezett tovább.

Ment-ment, mendegélt tovább. Addig-addig baktatott, míg már olyan fáradtnak érezte magát, hogy meg kellett állnia pihenni. Letelepedett, falatozott egy kicsit az elemózsiából, amikor váratlanul mellé szökkent a tücsök.

-Szia Vikk! Rég láttalak erre. Mi járatban vagy a felszínen?

-Kedves Tim! Milyen jó, hogy látlak. Éppen egy hatalmas fát keresek. Tudod, nagyon nagyon szeretném látni a csillagokat. Ezért kell egy nagy fa, amire felmászhatok. Távcsövet már találtam- mutatta büszkén a szerzeményét.

- Milyen szép! –ámuldozott Tim, majd folytatta:

- Ha jól laktál, szívesen megmutatom neked, hogy az erdőben melyik a legeslegmagasabb fa.

Vikk az elemózsiáját félbe törte, az egyik felét odanyújtotta a Tücsöknek, a másikat ő ropogtatta el, majd közösen mendegéltek tovább.

Vastag törzsű hatalmas tölgyfához értek mire bealkonyodott.

Vikk nekigyürkőzött, hogy felmásszon rá. Hosszú és fáradtságos dolog volt fára mászni, annál is inkább, mert vakondként ő a földalatti közlekedéshez volt szokva. A famászást még előtte nem próbálta, így sokszor visszacsúszott. Küzdött, küzdött kapaszkodott, de mindig csak egyre gondolt:

- Már nincs sok hátra, csak még egy kicsi, és fenn leszek. Látni fogom a csillagokat.

 Mire felért a tetejére, már teljesen sötét volt. Elővette a kicsiny távcsövet, hogy belenézzen. Nézte-nézte, kémlelte az eget, de csak a sötétséget látta.

-Most ez elsőre nem sikerült, de nem baj! Kitalálok valamit. Az lehet a baj, hogy nem vagyok elég magasan. Magasabbra kell mennem! Talán építhetnék egy létrát –töprengett.

-Mit látsz? –kiabált fel Tim

-Sajnos innen sem látom a csillagokat.

-Ohh! Sajnálom. Biztosan csalódott vagy –állapította meg Tim együttérzőn.

-Igen, azt hiszem egy kicsit, de nem csüggedek. Vannak még ötleteim. Építhetnék egy nagyon, nagyon, de nagyon magas létrát. De előtte hazamegyek, és kipihenem magam.

Tim elkísérte a barátját egy darabon, majd sok sikert kívánt és elbúcsúztak.

Másnap Vikk jóízűen reggelizett, majd botokat gyűjtött a túrás köré, szögeket, kalapácsot hozott a barkácsolós dobozkájából, és egy egész napig csak kalapált és kalapált, mire elkészült az óriási létra.

Felállította a nagy létrát, a nyakába akasztotta a távcsövet, majd ment ment egyre magasabbra. Amikor felmászott a tetejére és izgatottan belenézett a távcsőbe, nagyot sóhajtott. Lemászott a létráról és sírva fakadt.

-Miért sírsz?–kérdezte tőle az éppen arra járó Cino egérke.

Akkor a vakond elmesélt mindent az egérkének töviről hegyire.

-No, hát megértem, hogy most szomorúnak érzed magad. De ne add fel! Én tudok egy jó helyet, onnan látni fogod te is a csillagokat. Igazából éppen ott lakom- mondta kedvesen Cino.

Következő reggel a vakond a réten találkozott egérkével. Izgalmas utakon mentek, egészen a város széléig ahol egy hatalmas gömb alakú épületbe surrantak be. Cino az egérlyukakon keresztül, rejtett járatokon vezette végig a gömb alakú terembe Vikket.

-Helyezkedj el itt kényelmesen!

 A terem tele volt székekkel, és emberek tömegei ültek benne. Egy szemvillanás alatt sötét lett, majd a terem tetején, a plafonon bolygók és csillagok jelentek meg. Vikk tátott szájjal bámult. Egy kedves ember pedig mondta-mondta a mesét a csillagokról és a bolygokról. Vikk ámulva nézte végig az előadást.

-Na hogy tetszett? Klassz mi? –cincogta Cino

-Mi ez a hely? Ez hogy lehet? –kérdezte még mindig kissé elvarázsoltan Vikk.

-Ezt az emberek építették. Úgy szokták hívni, azt hiszem, hogy Planetárium.

A tetején van egy csillagvizsgáló távcső is.

Vikk hálásan megköszönte Cinonak a kedves segítséget, és vidáman ment haza.

Egy héttel később Vikk tovább töprengett. Szép volt a Planetárium, de valahogy még mindig hiányérzete volt.

Igazából szeretné látni a csillagokat. Tudta, hogy jó lenne a csillagvizsgáló távcsövet használni, de valahogy még magasabbra kellene azt vinni. De hogyan?

Az erdő legokosabb állatához fordult a Bölcs Bagolyhoz, Böbéhez. Böbét este lehetett csak ébren találni, így Vikk a fülemülék koncertje után indult hozzá.

-Szép estét kívánok neked kedves Böbe.

-Jó estét neked is Vikk! Mi járatban vagy itt nálam?

Annyira, de annyira szeretném látni a csillagokat! Igazából, a saját szememmel, de minden, amit eddig próbáltam hiábavaló volt.

 Találtam egy távcsövet is, de hiába másztam fel a legmagasabb fára, amit csak találtam, hiába építettem óriási létrát, nem látom az égen a csillagokat.

Cino elvitt a Planetáriumba, ami csodálatos volt, de én az égen, az igazi csillagokat szeretném látni.

-Hm-hm mondta Böbe tűnödve.

Vikk elpityeredett.

-No, hát azért nem kell sírni. Nagyon kitartó kis vakond vagy. Segítek neked. Hozzátok el a csillagvizsgáló távcsövet holnap éjszaka..

Így is lett. Vikk, Tim és Cino felmentek a csillagvizsgálóba a távcsőért. Kettőt is találtak, egy hatalmasat és egy kisebbet. A kisebbet lecsavarozták az állványról és egy talicskába tették, majd közös erővel Böbéhez vitték. Böbe tizenhárom héliumos lufit erősített egy kosárkára, amibe a távcsövet tették. A vakond is beszállt a kosárba, kioldották a féket és már emelkedett is az égfelé.

Amikor már olyan magasan volt, mint amilyen magasan csak a madarak repülnek, felállította a távcsövet és belenézett. A gyönyörűségtől először megszólalni sem tudott. Böbe felrepült hozzá.

-Na, Vikk? Sikerült?

-Igen, igen… Látom… Ez csodálatos! Látom a csillagokat- rebegte.

- LÁTOM A CSILLAGOKAT! Látom a csillagokat! –kiabálta elragadtatva.

Hosszan gyönyörködött, majd utána Böbe segítségével leereszkedett. Még aznap visszavitték a távcsövet és vissza is csavarozták a helyére. Vikk örömében ugrabugrált, táncra perdült.

-Nem adtam fel, és sikerült! Valóra vált az álmom! Köszönöm, hogy segítettetek! –hálálkodott boldogan.

Megölelgették egymást, együtt örültek.

Így volt, nem így volt, Vikk Vakondos mese volt.