Zsófika igazságot tesz

Zsófika igazságot tesz.

Zsófika igazságot tesz.

Egyszer volt, hol nem volt, talán ma, vagy tegnap történt, de biztos, hogy valamikor megtörtént.

Élt egy nagyon kedves és vidám kislány, akit Zsófikának hívtak. A kislány nagyon szeretett hintázni. Egy szép nyári napon is kiment a kertbe, ahol a nagy diófa egyik ágán ott árválkodott a hintája. Gyorsan felült rá, és jól kilökte magát.  A hinta csak úgy repült fel az ágak közé. A Nap bekukucskált az ágak között, Zsófika önfeledten kacagott. De ott fent az ágak között, ahová még a hinta is ritkán szállt, meghallotta, hogy lent a kertben a virágok arról vitatkoznak, hogy ki a legszebb? A rózsa azt mondta.

-Az emberek engem dícsérnek folyton. Hogy milyen szépekek a szirmaim, nagyon sok színben pompázok. Csodálatos az illatom is.

A kardvirág sem hagyta magát. Így szólt.

-Nekem még támasztékot is csinálnak, hogy minél egyenesebben nőjek! Nagy vázába szoktak rakni. És még tüskéim sincsenek.

A szegfű sem hagyta magát.

-Engem nem csak vázába szoktak rakni, hanem még a kabát gomblyukába is tűznek. Én vagyok a legszebb köztetek .

Zsófika mindezt végighallgatta, és támadt egy ötlete. Leugrott a hintáról, és hátra szaladt az Apukájához, aki a kertben dolgozott.

_Gyere gyorsan Apa, vigyünk virágot Anyának.  Kézen fogva húzta maga után az Apukáját. Rámutatott a rózsára, a kardvirágra, és a szegfüre.  Gyorsan egy szép csokor kerekedett az ágáló virágokból. Zsófika bevitte a házba és odaadta az Anyukájának, aki éppen az ebédet főzte.

-Köszönöm. Mondta az Anyukája. Gyönyörűek ezek a virágok. És két cuppanós puszit adott Zsófika  boldog arcocskájára.

Kifelé menet Zsófika csak ennyit mormogott maga elé.

Látjátok, ti buta virágok?  Mindannyian gyönyörűek vagytok.