Zuglói karácsonyi rege


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Hideg volt. Nagyon hideg. Az orrom és a fülem annak ellenére is fázott, hogy a bojtos sapka az egész fejemet betakarta, csak az arcom látszódott ki. 6 éves voltam, és imádtam a telet. 1985 decembere volt, pár nappal Karácsony előtt. Kezemen a kezeslábas...

Kép forrása: getimg.ai

Hideg volt. Nagyon hideg. Az orrom és a fülem annak ellenére is fázott, hogy a bojtos sapka az egész fejemet betakarta, csak az arcom látszódott ki. 6 éves voltam, és imádtam a telet. 1985 decembere volt, pár nappal Karácsony előtt. Kezemen a kezeslábasba bújtatott kesztyű, kicsi hótaposó csizma a lábamon, fejemen hosszú bojtos sapka. Álltam a Tanya utca 10 szám előtt a járdán, kezemben seprűvel, és néztem a sötétben, ahogy nagy pelyhekben esett a hó. Az utca csendes volt, autók nem jártak, de még az utcában is csak egy Škoda parkolt. A seprű azért volt a kezemben, hogy elsöpörjem a járdáról a havat, de én nem foglalkoztam vele. Egy kisgyerek rögtön elvarázsolódik, ahogy hóesést lát. Ilyenkor megszűnik minden más létezni. Én sem szerettem volna mást, csak azt, hogy minél vastagabb legyen a fehérség. A szél az arcomba fújta a hópelyheket, ettől még jobban fázott az arcom. De nem érdekelt, legszívesebben egész este kint maradtam volna az utcán. De nem söpörni. Bár Budapest XIV. Kerületében laktunk, a környék ezen része olyan volt, mintha faluban lettünk volna. Kis családi házak mindenfelé, a kéményekből füst szállt fel. A hó egyszer jobb irányba esett, hogy aztán balra is. Éppen amerre a szél fújt. Sötét volt már, de még nem elég késő ahhoz, hogy a szomszédos házakból apukák húzzák a szánkón kislányukat vagy kisfiúkat. A környéken nem voltak lejtős helyek, ahol szánkózni lehetett volna, a legközelebbi az M3-as bevezetője felett átívelő felüljárónak kialakított dombocska volt, de sokaknak az is messzebb volt. Így csak az utcán húzták a szülők a gyerekeket szánkóval. Amikor már a harmadik szánkós gyerkőcöt láttam elsiklani, eldobtam a seprűt, és csípőre tett kézzel kérdeztem Apukámtól, hogy nem szeretne-e ő is sétálni a környéken egy kicsit. Értette a célzást, és már hozta is a kétszemélyes szánkót, de a nővérem annyira fázott, hogy inkább otthon maradt. Én gyorsan ráültem a modern és szépen festett tákolmányra, és már siklottam is apukám után a havon. Úgy csillogott a sok fehérség, mint a tenger amikor rásüt a nap. De itt most hideg volt és szél. De nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy vitt magával a szánkó. A hóesésben. És a szélben. A hidegben. A környező utcák felé vettük az irányt, amit apukám nyári és őszi csavargásaiból már én is jól ismertem. A Lőcsei útra kanyarodtunk rá, onnan a Kassai utcába. Mentünk a patak felé egészen a Fűrész utcáig. Közben egyre több szánkós kisgyerekkel találkoztam. De egyikük sem volt ismerős. Sosem felejtem el a hóban sikló szánkó hangját, és a szél zúgását. És a friss hóban Apukám talpa alatt ropogó hó hangját sem. Minden egyes lépés után olyan hang ütötte meg a fülem, amely a legszebb téli emlékeim közé tartozik. Mert aki szereti a havat, és hallotta már ezt a hangot, és érezte, ahogy a hóban szép lassan lépked, tudja milyen érzés ez. És miközben haladtunk, számoltam Apukámmal, mennyi házban látok feldíszített karácsonyfát. 14 után már nem is számoltuk tovább. És a hó továbbra is esett, már fehér volt a vízhatlan kezeslábasom. Apukám rágyújtott egy Szofira. Megcsapta az orrom a dohány illata. Felszállt a füst a magasba, és a cigaretta Apukám szájában vörösen izzott, ahogy szívta azt. Továbbra is hideg volt, de egyre kevésbé fáztam. Bekanyarodtunk a Fűrész utcába, és mentünk az Ungvár utca felé. Közben Apukám az összes kutyával haverkodott, akik kint voltak a hidegben. Apukám a környék összes kutyáját ismerte és jóban is volt mindegyikükkel. És nem is félt tőlük. Míg engem folyamatosan megugattak, de csak később értettem meg, hogy a szánkó miatt. Az Ungvár utcára kanyarodva elém ötlött az óvoda, ahonnan nem sokkal korábban ballagtam el. Pár hónapja. De mintha már ezer éve lett volna. A útról egy hókotró vetette el a havat és közben sózta is, hogy ne csússzanak az autók. Egy ZIU-9-es trolibusz hangos motorbúgás közepette lassan ballagott az ellentétes irányban. Három ember volt mindössze a 74-es járaton. A Csáktornya Park felé vitte álmos utasait. Miközben a Kassai tér felé vettük az irányt, azt játszottam, hogy az autók rendszámait olvastam. Ezt már óvodás koromban is így csináltam, amikor nagycsoportos voltam, és a BVSC uszodából mentünk haza Anyukámmal. Betű, betű, szám, szám, szám és megint szám. De a legtöbb autónak a rendszámtábláját is belepte a hó a szélnek köszönhetően. Ahogy elhaladtunk egy ház mellett, az ablakból halk karácsonyi éneket hallottunk meg, és kisgyermekek énekelték a bakelittel együtt a dalt. Nagyon szép volt. Ez igazi karácsonyi érzéssel töltött el. És ekkor eszembe jutott a Csengőszó című dal a Bojtorján együttestől. „Ha szikrázik a hó, ’s nevetésünk messze száll, nézd a kiscsikó, a szánnal meg sem áll.” És a kiscsikó Apukám volt, én pedig a boldog utas. Egyre jobban közelítettünk haza, a Tanya utca felé, de legnagyobb meglepetésemre nem kanyarodtunk be a Lőcsei útra, hanem mentünk tovább a Kassai tér felé. A hó addigra olyan nagy pelyhekben esett, hogy a környező házakat már alig lehetett látni. Elmentünk a 17 emeletes Toronyház mellett. Hú, ekkora épületet még sosem láttam. Annyi ablak, erkély és emelet. Ráadásul az M3-as bevezető mellett állt közvetlenül. De most minden csendes volt. Alig egy-egy autó vánszorgott a havas úton. Elhagyva a Toronyházat még visszanéztem rá, és láttam egy csomó karácsonyfát az ablakokban. Az irányt a Kassai téren lévő Szentlélek Plébánia felé vettük, miközben tovább esett a hó. A szánkó egyre nehezebben siklott, mert a hó vastagsága egyre méretesebb lett. És bár az idő is egyre gyorsabban telt és sötétebbnek kellett volna lennie, a fehérségtől minden világosabb lett. Ez annyira tetszett nekem, hogy azt kívántam, bárcsak mindig ilyen maradna az idő. Vannak, akik azt szeretik, ha egész évben süt a nap. Én akkor azt szerettem volna, hogy mindig ilyen csodálatos hóeséses idő legyen. Bekanyarodtunk a Templom bejárata elé, ami résnyire nyitva volt, és fény és hang szűrődött ki.

 

Apu, bemegyünk egy kicsit?-kérdeztem áhítattal.

Ha szeretnéd, bemegyünk.- jött a válasz.

 

Levertem a a ruhámról a havat, a csizmámat odaütögettem a földre, a szánkót a bejárat előtt hagytuk. Emlékszem, úgy hisztiztem, hogy ne hagyjuk ott, mert valaki elviszi. De Apukám azzal nyugtatott, hogy az ünnepi időszakban nem fog ilyen történni. Nagy nehezen és szipogva végül magunk mögött hagytuk a szánkót, és beléptünk a templomba. Olyan melegség járta át a szívem, hogy az ámulattól még az alkalmi jármű iránti izgatottságom is elmúlt. Hangos orgonaszó zengte be a hatalmas teret, amit még az utcáról is hallottam, de akkor még nem tudtam, hogy ez az a hang. Fényáradat közepette az oltár előtt sok néni, bácsi és fiatal állt, kezükben valami papírt tartottak, és egy karácsonyi dalt énekeltek, amit azelőtt sosem hallottam. Jó néhány nézelődő ült az első sorokban, bizonyára hozzátartozók, barátok, vagy csak társaságra és melegségre vágyó idős emberek. Középen, balra a felépített betlehemi jászol állt, amit Apukám is segített minden évben összeszerelni, majd a későbbiekben már én is. Középen szalmaágyban feküdt a kis Jézus, mellette térdelt Szűz Mária és József, kicsit arrébb a három királyok, Gáspár, Menyhárt és Boldizsár, és a pásztorok. Voltak még szamarak, bárányok, juhok, ludak és kutyák is a társaságban. A jászol felett angyalok hirdették, hogy megszületett a Megváltó. Nekem addig a Karácsony az ajándékokról és a karácsonyfáról szólt, de az a pillanat annyira az agyamba vésődött, hogy már kisgyerekként tudtam, a karácsony igazi csodája Jézus születéséről szól. De az igazi karácsonyi ünnepi hangulat nem csak az egyházi dolgokat jelenti, hanem a már említett karácsonyfát, ajándékokat, a családi együttlétet, és természetesen a havat is. A karácsony nem igazi hó nélkül. Még hallgattuk pár percig a kórust, aztán indultunk haza. Nagyon megkönnyebbültem, amikor a kijárati ajtó mellett megláttam a szánkónkat. A kis téren álló sárga színű lámpák fénye csillogott a fehér havon. Még mindig esett a hó. A templomból kilépve újra hideg levegő csapta meg az arcomat. Hideg volt, nagyon hideg. A hó egyre csak gyarapodott. Elsiklottunk a téren, ami máskor igazán sötét szokott lenni, de most olyan világosnak tetszett, hogy mindent látni lehetett. Az egyik padon fiatal társaság beszélgetett, közben cigiztek és ittak valamit. Nem tudom, mennyi idősek lehettek, de nekem akkor időseknek tűntek, pedig szerintem nem lehettek több tizenöt évesnél. Elérkeztünk a nagy lajos király úti kereszteződéshez, ahol irányokként három sáv volt. Normál esetben nagy volt a forgalom, de most autónak nyoma sem volt. Valahol a távolban sárga fény villogott, onnan tudtam , merre jár éppen a hókotró. Amíg átkeltünk az úttesten, leszálltam a szánkóról, és Apukám kezét fogva keltünk át. Ugyanis ott a hó a kotrótól már hókásás és vékony volt. Mikor átértünk, újra felpattantam a szánkóra, és a Kassai tér 10-13 ház előtt mentünk. Akkor még nem tudtam, de következő évben a 12-es számba költöztünk. Éppen akkor jött be egy trolibusz, amiről egyetlen ember szállt le. A szomszédunk volt, Sanyi bácsi. Apukám vele beszélgetett, míg haza nem értünk, de sokkal lassabban haladtunk, mint azelőtt.

 

Aztán végre hazaértünk. Az egész séta körülbelül egy óra volt, de úgy el fáradtam, mintha én húztam volna Apukámat a szánkón. Bár szerettem volna még nézni a havat, azt már csak bentről tettem meg.

 

Pár nap múlva végre Szenteste lett. A hó napok óta esett kisebb megszakításokkal. Ekkora havat még nem láttam addigi rövid életem alatt. Meleg volt. Jó meleg. Legalábbis bent a szobában a radiátor előtt. Kint továbbra is esett a hó. És hideg volt , nagyon hideg. Minden csupa fehér volt. A karácsonyfa már nálunk is állt. Finom illat szállt a csöppnyi konyhából. Vacsora után két bakelitet is feltettünk a lemezjátszóra. Az egyik a Csendes éj című klasszikus karácsonyi dalokat tartalmazó lemez volt, a másik a Bojtorján együttes Karácsonyi albuma. A karácsonyfát bámulva énekeltük a dalokat, úgy, mint pár nappal korábban a templomi kórus.

 

1986 karácsonya olyan csodásan telt, amilyet minden kisgyerek kívánna manapság. Nagy hó, hideg, szánkózás a környéken, templomi kórussal, és a betlehemi jászollal. Csodálatos karácsonyfa, együtt töltve a Szentestét Nagymamámmal, Nagypapámmal, Anyukámmal, Apukámmal és nőveremmel a kicsi tanya utcai házban.

 

De ma, 44 évesen ezek már csak olyan emlékek, amik soha többet nem jönnek vissza.

Laars Elias, amatőr

Ezt a mesét írta: Laars Elias amatőr

Sziasztok. Néhány hónapja terveztem el, hogy el kezdek gyerek meséket írni egyrészt a 4 éves kislányom miatt, másrészt magam, és remélhetőleg mások szórakoztatása miatt. 16 éves korom óta írok verseket és dalszövegeket (kizárólag magamnak,) és mosz szeretnék szintet lépni, és megtalálni azt a világot, amiben a gyerekek örömmel vennének részt.


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!