Az Erdő Karácsonya

Az Erdő Karácsonya.

A nagy, sötét erdőt vastag hó borította be. A fák ágain jégcsapok csillogtak, a szél pedig halkan dúdolt egy téli dallamot. Az állatok érezték, hogy közeleg a Karácsony, de idén a hideg korán érkezett, és kevés élelem maradt.

A kis süni reszketve bújt össze egy fa tövében, amikor megjelent mellette a kisegér.

– Süni, nem fázol? – kérdezte az egérke.

– De bizony, és éhes is vagyok – sóhajtotta a süni.

– Akkor gyere velem, keressük meg a többieket! Talán együtt többre megyünk!

Útjuk során találkoztak a bölcs bagollyal, aki egy fa odvában figyelte őket.

– Az összefogás a kulcs – huhogta. – Hívjatok össze mindenkit, és találjunk egy biztonságos helyet, ahol együtt melegedhetünk meg.

Nem sokkal később csatlakozott hozzájuk a játékos mókus, a kíváncsi őzike, és a puha bundájú cica. A hóban tappancsnyomok vezettek el a bundás kutyushoz, aki örömmel segített meleg fekhelyet keresni egy elhagyott vadászházban.

A mély erdőből előbújt a lomha, de kedves medve, a fák között pedig felbukkant a ravasz róka és a komoly tekintetű farkas is. Bár ők ketten ritkán társultak másokkal, a karácsony melege még az ő szívüket is megérintette.

Együtt hordtak fát a kandallóhoz, a mókus diót és makkot gyűjtött, a róka némi maradékot hozott egy közeli faluból, a bagoly pedig régi karácsonyi díszeket talált a padláson.

Amikor leszállt az este, a tűz vidáman pattogott, és mindenki összebújt a melegben. A karácsonyi lakomán osztoztak, és még egy kis faágra is aggattak pár csillogó díszt. A cica dorombolt, a kutyus farkat csóvált, a medve mosolygott, és mindenki boldog volt.

A farkas csendesen megszólalt:

– Talán ez a Karácsony igazi ajándéka: nem az, amit kapunk, hanem hogy együtt vagyunk.

És az erdő mélyén, ahol a hideg tél uralkodott, azon az estén mégis meleg volt – a barátság melege.