Tizenkilenc éves voltam, amikor elhatároztam, hogy meséket fogok írni. Írtam is egyet, s bevittem egy nagy lap szerkesztőségébe, ahol a meserovat vezetője átvette tőlem, de eléggé kioktató hangnemben megkérdezte: "Tudja, hogy mi milyen kevés alkalommal jelenünk meg? És azt tudja, hogy mennyien szeretnének bekerülni hozzánk?". Én meg, mint a Tom és Jerry-ben, egyre jobban zsugorodtam össze, már egészen pici lettem. Megszégyenülve mentem az ajtóhoz, és már a kilincsen volt a kezem, amikor utánam fordult és megkérdezte: "Mi is a címe?" Én megmondtam. Akkor hümmögött, megismételte, majd hozzátette "Nem rossz. Jó! Nagyon jó! El fogom olvasni! El fogom olvasni!". Hát igen, abban bíztam, ha valami jó, blikkfangos címet adok neki, talán van esélyem. Mert a mesét is a címe adja el, ahogy minden mást. Az újságot a címlap, a terméket a csomagolás. Aztán vártam, és már nem bírtam tovább, betelefonáltam a szerkesztőségbe, hogy mi van a mesémmel. Az a nyomdában van, mondták. Arra nem emlékszem, hogy elköszöntem-e, de nagyon fel voltam dobva, hiszen a világhírnév felé vezető első lécsőfokon túljutottam. Akkoriban pont abban a nyomdában voltam tanuló és átmentem ahhoz a brigádhoz, amelyik azt a lapot csinálta. És? És pont akkor, az orrom előtt tördelte a mesémet a mettőr. Remegtem, boldog voltam. Már a hajóra lőtte - ahogy a nyomdában mondják -, és levonatot készített róla, amikor láttam, hogy három sor alá van kötve. Kérdeztem, hogy azzal mi van. "Túlszedés" - mondta a mettőr. Én persze lelkesen felajánlottam, hogy majd én húzok belőle, hiszen az én mesém. "Idefigyelj fiam, lehetsz te az Andersen is, de ebből csak a szerkesztő húzhat." És ezzel el is zavart onnan a mester.
Innentől, ha buszra szálltam, azt figyeltem, hogy elolvassa-e valaki, de persze átlapoztak rajta az emberek ???? Utána még küldtem oda pár mesét, meg is jelentek, majd néhány év múlva az egyik mesémet visszaküldték, a szerkesztő nyugdíjba ment és azt írták, hogy eddig sem közöltek ilyen írást, és ezután sem terveznek hasonló megjelentetését. Nem örültem, és írói pályámat be is fejeztem.
Akik a mesét felolvasták, azok a nagymamák már valószínűleg nem élnek, a szülők régen nyugdíjba vonultak, s a gyerekeknek, akiknek meséltek, már egyetemista, vagy dolgozó gyerekeik vannak, néhányuk nagyszülő is lehet.
Azért regisztráltam, mert egyrészt kíváncsi vagyok, hogy az akkor egy ember által megjelentetett mese megállja-e még a helyét, most nagyobb zsűri is bizalmat ad-e neki, másrészt azért, mert sajnos hiába kerestem az Arcanumban, nem szkennelték be azokat az évfolyamokat. Itt legalább valami nyoma marad egy ideig. Persze még töltöttem fel másokat is. Több történetet emlékezetből gyorsan újraírtam, s még töltök fel mesét, felnőtteknek szóló írást, hátha lesz olyan, akinek örömöt szerzek velük.