Nincs idő

Nincs idő.

Nagyapa vidéken élt, ritkán találkoztam vele, de azok a találkozások belevésődtek a fejembe. Volt a kertben egy itató, amiben régen a jószágoknak adtak vizet, de mi csak abban pancsoltunk. A víz a délelőtti napsütésben megmelegedett, mi meg kacagva fröcsköltük egymást. Nagyapa mosolygott a pipáját szívva. Azt hiszem, mindig pipázott. Este korán lefeküdt, de reggel, mielőtt az első napsugár látszódott volna az égbolton, ő már talpon volt. Próbáltam hamarabb felkelni, de mindig megelőzött. Aztán amikor kimentem, csak annyit mondott: "No, akkor egyél hát!" és ott gőzölgött egy nagy csupor tej, meg a frissen kisült kenyér és vaj. Nem tudom honnan volt mindig friss kenyér, de nem foglalkoztam vele, a kenyér mindig friss volt és ez volt a természetes. Egyszer megkérdeztem, hogy miért kel olyan korán, de mindig csak annyit mondott "Nincs idő. Nincs idő." Este még picit kint ültem a tornácon, aztán bementem és a takaró alatt zseblámpával olvastam. Sokszor úgy ébredtem, hogy még mindig égett a lámpa, a könyv meg a földön hevert.
Egyik nap, február lehetett, sötétedéskor beszólt. "Na gyere, öltözz gyorsan." Valahogy sohasem vitatkoztam vele, ha Nagyapa azt mondta, hogy öltözzek, akkor öltöztem, ha azt mondta, hogy egyek, akkor ettem. Elindultunk, szaporán szedtem a lábamat, hogy le ne maradjak. Szájában ott volt a pipa most is, de nem égett, nem volt füstje. Intett, hogy álljunk meg, egy bokor mögé húzódtunk és jelezte, hogy várjunk. Olyan közel volt, éreztem a dohányfüstös ruhája illatát, a kezébe vette a kezemet, érdes volt, olyan erősen érdes, hogy az ujjaival morzsolta el a parazsat. Aztán a szemközti fenyőfa felé irányította a kezemet. Halkan súgta a fülembe "Ott, abba az irányba nézz". És akkor megláttam a baglyokat. Sokan voltak, vagy tizenkettő is lehetett. Nagyapa leakasztotta a távcsövét és odatolta, én buzgón belenéztem és az ámulattól levegőt sem nagyon vettem. Ott voltak, a fejükön két fül, forgatták a fejüket, mintha körbe tudták volna tekerni. "Télire bejönnek a faluba" Magyarázta Nagypapa. "Aztán februárban valamikor párt keresnek maguknak, akkor lehet hallani a huhogásukat, de nemokára elmennek. Márciusban már nemigen lehet őket megtalálni". Néztem a csodálatos madarakat, aztán hirtelen az egyik kirepült. Hatalmas szárnyait széttárta és átrepült a szomszéd fára. Aztán egyenként kirepültek. Ott szálltak el a fejünk felett, de olyan halkan csinálták, hogy nem lehetett hallani. "És hova mennek?" Kérdeztem Nagyapát. "Csuda tudja, valahol egerek, vagy apró madarak lehetnek, ilyeneket esznek, nem nagyon tudnak válogatni.
Néztem a baglyokat, még akkor is a távcsövet tartottam a szememhez, amikor már olyan sötét volt, hogy semmit sem lehetett látni. Akkor hazamentünk, közben Nagypapa beszélt a baglyokról, én csöndben voltam. Örültem, hogy kézen fog, mert nem szokott. Most is csak a sötétség miatt tette. Aznap este nehezen aludtam el, a baglyokra gondoltam, hogy milyen jó lenne nekem is egy, bár Nagyapa mondta, hogy azt nem lehet tartani, magának való vad madár.
Ez volt az utolsó alkalom, amikor Nagyapával kettesben voltam. A szüleim csak később mondták el, hogy nem sokkal utána elaludt és nem ébredt fel. Egyedül volt mindig, akkor is egyedül volt, amikor elszenderedett. Most, évek múlva arra mentem, már más lakott a házban, szégyelltem bekéredzkedni, mit mondjak nekik? Hogy itt fürödtem a dézsában és szeretnék körülnézni? Hosszú idő telt el azóta. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve elmentem a bokorhoz, ahonnan annak idején a baglyokat néztem. Lekuporodtam és titokban abban bíztam, hogy ott lesznek a baglyok és Nagyapa megfogja a kezemet, én megint gyerek leszek. Aztán megláttam a madarakat. Huhogtak, ahogy Nagyapa mondta, de nem fogta meg senki a kezemet. Már sötétedett, talán az enyhe szél volt az oka, hogy könnyes lett a szemem. Nincs idő. Igen, nincs idő Nagyapa.