A boldog királylány

A boldog királylány.

            A türkizkék tengeren túl, száz naplementére innen élt egy kicsi királylány, akinek a szíve tele volt szeretettel és vágyakkal. Sajnos nem született testvére, és a palota népének gyermekei sosem játszhattak vele. Iskolába sem járhatott, az apukája, a király úgy rendelkezett, hogy a tanítók jöjjenek el hozzá, és minden leckét otthon tanuljon meg. Így aztán nem vehették körül korabeli gyerekek, mindig felnőttekkel találkozott.

            A kicsi királylány napjai tanulással, olvasással, hímzéssel és lovaglással teltek. Nagyon szerette a virágokat, a fenyőfákat, a napsugarak táncát és a madarak énekét. Kedves, de nagyon komoly arcocskája kipirult a legenyhébb szellő érintésére is. A szülei féltették, óvták, a palota parkján kívül sehová nem engedték el. Látszólag mindene megvolt, de mégis nagyon hiányzott neki valami. Nem tudta, hogy mi az a valami, hiszen sosem volt benne része, de szerette volna kideríteni, mert nagyon vágyott arra az ismeretlen dologra. A szíve csordulásig megtelt jósággal és szeretettel, szeretett volna belőle adni a többi gyereknek, akiket sosem láthatott, ezért egyfolytában azon gondolkodott, hogyan találkozhatna velük.

Egyszer, mikor kedvenc paripáján lovagolt, észrevette, hogy a palota kapuja nyitva maradt. A hintó nem régen hajtott ki rajta, a király és királyné távozott el az otthonából. A kicsi királylány kapott az alkalmon, nem nézett se jobbra, se balra, hanem kivágtatott rajta. Az őrök rémülten fogták a fejüket, rohantak az istállóba, hogy ők is utána nyargaljanak, de egyik ló sem volt hajlandó elindulni, hiába nyergelték fel őket, úgy álltak ott, mintha sóbálvánnyá meredtek volna, semmilyen unszolásra nem indultak el.

A kicsi királylány száguldott az úton, egészen addig, amíg beért egy sűrű erdőbe. Ott már lassíthatott, hiszen senki sem láthatta meg őt a palotából, a fák lombjai jótékonyan eltakarták a kíváncsi szemek elől. Megcsodálta a nyíló virágokat, hallgatta a madarak énekét, és rámosolygott a barna mókusokra, akik mogyorót majszoltak a feje fölött.

Egyszer csak gyerekhangok ütötték meg a fülét. Leszállt a lováról, és kantárjánál fogva vezette tovább arrafelé, ahonnan hallotta azokat. Egyre erősödött a zaj, végül egy tisztásra ért, melynek közepén sok-sok gyerek labdázott, hintázott és futkározott. A tisztás szélén, a csörgedező patak partján papírhajókat raktak a vízbe, melyek fürgén siettek az ismeretlen felé. A kicsi királylány arra fordította a lovát, ahol a patak már majdnem elhagyta a rétet, lekuporodott a partjára, és minden papírhajóba tett egy szál mezei virágot. A víz vitte tovább, egészen a szomszéd városig, ahol egy kisfiú kihalászta őket, és látva a színes virágokat felpattant a lovára és elindult a patak mentén, hogy megkeresse azt, aki küldte őket.

Ezalatt a kicsi királylányt észrevették a gyerekek, és köréje gyűltek.

– Még sosem láttunk téged, honnan jöttél? – kérdezte egy copfos kislány.

– A palotában lakom, eddig nem jöhettem ki onnan, de ma sikerült kiszöknöm! – felelte a királylány.

– Gyere, játssz velünk! – ajánlotta a copfos kislány, és már húzta is magával a rét közepére. A lovacska és a többi gyerek követte őket. Előkerült a pöttyös labda, és dobálták körbe-körbe, amíg le nem ejtette valaki, akkor aztán egy találós kérdésre kellett felelnie ahhoz, hogy tovább játszhasson. Közben a gyerekek nagyokat nevettek, a királylány is felszabadultan kacagott velük együtt.

Amint vidáman szórakoztak, megjelent a réten a kisfiú, aki a szomszéd városból érkezett, hogy megkeresse azt, aki virágot tett a papírhajókba, melyek a patakban egészen az ő házukig úsztak.

A legcsengőbb kacagást hallotta meg először, és a legpiroslóbb arcocskát látta meg leghamarabb.

Odament hozzá, és átnyújtotta a virágokat, melyeket csokorrá kötött út közben.

– Ugye te szedted őket? – kérdezte a kicsi királylányt.

– Igen. Te pedig megtaláltad a papírhajókban! Hozzád érkezett meg! – felelte a kicsi királylány.

– Gyere, játssz velünk te is! – szólt a copfos kislány a fiúnak.

Ő nem kérette magát, beállt a körbe, és labdázott velük. Sűrűn leejtette a labdát, mert nagyon szeretett találós kérdésekre válaszolni.

A kicsi királylány még sosem érezte magát ilyen boldognak, mint itt a réten, a gyerekek között. Úgy érezte, végre megtalálta azt a helyet, ahol igazán jól érzi magát. Egyszer, mikor leejtette a labdát, a kisfiú, aki a szomszéd városból jött, azt kérdezte tőle:

– A rét szélén három lovas, keresnek, kutatnak, kik lehetnek?

A kicsi királylány odakapta a fejét, és ijedten hívta a lovát.

– Gyere lovam, induljunk, megtaláltak az őrök! – kiáltotta, és mikor a ló a közelébe ért, felpattant rá, és vágtatni kezdett hazafelé. A kisfiú utána lovagolt, mindketten úgy rohantak, mint a szélvész, a három őr nem tudta utolérni őket. Mikor a palotába értek, a kicsi királylány megnyugodva szállt le a lováról.

– Én itt lakom! – mutatott az épületre.

– Hazakísértelek, most már indulok én is az otthonomba! – felelte a kisfiú.

Ekkor azonban megjelentek az őrök a palota kapujában.

– Hohó, hékás, nem mégy sehová! Biztosan te csaltad el a királylányt! A foglyunk vagy!– kiáltották.

A kisfiú a szomszéd országból nem szólt semmit, de azt gondolta, nem is lesz olyan rossz itt fogolynak lenni.

Hirtelen lódobogás hallatszott, megérkezett a hintó, benne a kicsi királylány szülei és egy vendég. Kiszálltak, és a vendég felkiáltott:

– Hogy kerülsz ide fiam?

– Erre vágtattam apám, és a réten megismerkedtem a királylánnyal! – felelte a kisfiú.

– Elhagytad a palotát? – szólt mérgesen a kicsi királylány apja a lányához.

– Igen apám, és nem bántam meg. A szívem tele volt szeretettel, de csak ma tudtam belőle adni a gyerekeknek, mert ma találkoztam velük először. Vágytam valamire, hiányzott valami, de nem tudtam mi az. Most már tisztában vagyok vele. A felhőtlen, felszabadult játékra, a gyerekek társaságára, boldogságra vágytam, és arra, hogy szeretetet adhassak a többi gyereknek, ez hiányzott nekem, és végre ma lehetőségem volt rá! – mondta a kicsi királylány.

– A szomszéd király fiával együtt leszel fogoly a toronyban három hétig! – szólt mérgesen a király.

– Csak nem ejted foglyul a fiam, kedves szomszéd? – mosolygott a vendég király.

– Ha nem akarod, akkor persze hogy nem, azt hittem, szeretnéd, hiszen ő is megszökött otthonról! – felelte a király.

– Félreérted a helyzetet. Ő nem szökött meg, csak kilovagolt – mondta a vendég király.

– Ezentúl én is kilovagolhatok a rétre apám? – kérdezte a kicsi királylány.

A király elgondolkodott. A vendég király hozzáállása a dologhoz új volt számára, és igazat adott neki, hiszen szabad ember nem szökhet el, csak elmegy valahová, hogy aztán hazatérjen. Rájött arra is, hogy még sosem látta ilyen boldognak a lányát. Lassan, megfontoltan így válaszolt:

– Bízom benne, hogy olyan utakon jársz, amelyek boldoggá tesznek! Menj, amerre szeretnél! Ha tanácsot akarsz kérni, számíthatsz rám, itt leszek!

            A kicsi királylány megköszönte, és ettől a naptól fogva naponta járt a rétre, ahol a gyerekekkel találkozott. Ha volt valami problémája, mindig megkereste az apját, a bölcs királyt. A szomszéd király kisfia gyakran lovagolt a patak parton, egészen eljött a rétig, ahol együtt játszott a királylánnyal és a többi gyerekkel. Később, mikor felnőttek és összeházasodtak, a kisfiúkat és a kislányukat is erre a rétre hozták, ahol ők olyan felszabadultak és boldogok voltak az első találkozásukkor és azután is minden alkalommal.