Tündérke, és a szörnyecske ládikája

Tündérke, és a szörnyecske ládikája.

            Az őszi falevelek méltóságteljesen szállingóztak, a palota hatalmas kertjét színes szőnyegként borították. Piros, barna, narancs és sárga színek keveredtek a nem régen még zöld gyepen.

            Tündérke fázósan kucorgott egy óriási tölgyfa ágán. Tegnap rózsaszín tüllruhában érkezett Tündérországból, amely bizony már egy cseppet sem melegítette, elkelt volna a kiskabát. Sajnos ez sok magas hegyen túl, a szobájában, a ruhásszekrényében állt. A társai aznap este már mindannyian hazatértek, ő maradt itt egyedül a sötét és hideg éjszakában. Már bánta, hogy nem tartott velük. Hiába kérlelték, hogy menjen, akkor jó ötletnek tűnt, hogy marad még egy kicsit. Gondolta, hogy varázspálcájával bármikor suhinthat, és pillanatokon belül otthon találja magát. Arra nem számított, hogy beleejti a tó vizébe, és nem tudja majd kihalászni. Összebarátkozott ugyan a halacskákkal, kérte őket, hogy keressék meg, kutattak is utána, de nem találták meg.

Tündérke észrevette, hogy a palota éjjel teljesen üres, az ablakokon nem árad ki fény, csak nappal járnak az emberek ki és be az ajtókon. Odaröppent a tóhoz, és halk szóval hívta a halacskákat. Egy éppen arra úszott, és megkérdezte:

– Mit szeretnél tudni, Tündérke?

– Mondd el nekem légy szíves, miért üres ez az épület éjjel, és miért járnak-kelnek az emberek benne nappal? – kérte a halacskát.

– Ebben a palotában valamikor egy királyi család élt, de már régen elköltöztek egy másik bolygóra. A bútorokat és a holmijukat itt hagyták, ebben az épületben, ami mára múzeum lett – felelte a halacska.

– Mit gondolsz, bemehetek éjszakára? – kérdezte Tündérke.

– Szerintem, ha ügyes vagy, igen. A teremőr este nyolckor kulcsra zárja az ajtót. De előtte beosonhatsz, és megbújhatsz egy sarokban! – felelte a halacska.

– Köszönöm a tanácsot! – felelte Tündérke, és elsietett. A többi látogatóval együtt belépett a palotába, az egyik szoba sarkában állt egy szekrény, abba belebújt, és elaludt. Mikor felébredt, már néma csend honolt körülötte. Kimászott a bútorból, és útnak indult az ablakon bevilágító hold fényénél. Kicsit félt, hiszen az ismeretlen helyen teljesen egyedül kóborolt, de hirtelen halk zeneszó csendült a fülébe. Elindult a hang irányába, és megtalálta a helyet, ahonnan eredt, egy majdnem üres termet. A lágy éjszakai fényben a fehér falakra a király és királyné képeit vetítették, és kedvenc muzsikájuk hangjai csendültek fel. Tündérke meglátta az egyetlen kanapét a helyiségben, és kényelmesen elhelyezkedett rajta. Ahogy nézte a festményeket és hallgatta a zenét, megelevenedett előtte a királyi család története. Látta őket, amint sétálnak a kertben, majd leülnek a tó előtti padon, és csodálják a vizet. Egyszer csak egy szörnyecske emelkedett ki belőle, aki egy ládikát tartott a kezében. A királyné magához intette, és ő letette, majd kinyitotta. A király haragosan csóválta a fejét, és mondott valamit a szörnyecskének, aki kipakolta a ládika tartalmát a lábuk elé. Csupa elveszettnek hitt holmi hevert a fűben, nyakláncok, gyűrűk, aranykanalak. A király odahívatta a palota népét. Volt nagy öröm! A szolgálók végre megtalálták azokat a dolgokat, amelyekről már lemondtak.

A teremben lassacskán a hold ezüst fényét felváltották az első aranyló napsugarak. A teremőr megérkezett a múzeumba, kinyitotta az ablakokat, és Tündérke kilibbent az egyiken. Első útja a tóhoz vezetett. Hívta a halacskát, aki már várta őt.

– Hogy aludtál? – kérdezte.

– Köszönöm, jól, és nem is fáztam. De kérdeznék valamit! Azt álmodtam, hogy itt a tóban régen élt egy szörnyecske, aki egy ládikában gyűjtötte az elveszett holmikat. Nem láttad őt mostanában?

– Őt nem látta senki, mióta a király és királyné egy másik bolygóra költözött – felelte a halacska, és azzal elúszott.

Tündérke leült arra a padra, amelyen hajdan a királyi pár üldögélt. A fülében csengett az a dal, amelyet a teremben hallott, és elkezdte dúdolni. Amint énekelgetett, egyszerre szétnyílt a tó vize és kiemelkedett belőle a szörnyecske, aki kezében tartotta a ládikát.

– Tudtam, hogy egyszer visszatér még hozzám ez a dal! – mormogta.

– Tedd le a ládikát, és nyisd ki! – szólt Tündérke.

– Énekelj még! A dalod a ládika kulcsa! Énekszóra kinyílik előtted! – válaszolt a szörnyecske.

Tündérke dúdolt és dúdolt, a ládika zárja pedig a rég elfelejtettnek hitt dallamra kinyílt. A szörnyecske felemelte a tetejét, és odaadta az egyetlen dolgot, ami rejtőzött benne.

– Ó, a varázspálcám! Hazamehetek végre! – kiáltott fel Tündérke, mikor meglátta.

– Ha elmégy, én megint búslakodhatom a tó legrejtetted zugában! Nem fogok énekszót hallani, hogy feljöhessek a felszínre! – szomorkodott a szörnyecske.

– Nem kell lent élned! Varázslok ide neked egy zenélő padot! Ha ráül valaki, azonnal a régi dallamot fogja játszani, és te feljöhetsz a felszínre! – mosolygott Tündérke, és suhintott egyet a varázspálcájával.

Ettől a perctől fogva bárki leült erre a padra, zenélni kezdett, és a szörnyecske kiúszott a tópartra, hogy a ládikában elrejtett elveszettnek hitt tárgyakat átadhassa. Tündérke nagyon boldog lett, hogy így megoldódott a dolog.

– Most haza kell mennem, de nem hagylak többé magatokra! Eljövök hozzátok, meglátjátok! – ígérte a halacskának és a szörnyecskének. Suhintott a varázspálcájával és hamarosan Tündérország kapujában toporgott. Rengeteg mondanivalója volt, este a vacsoránál mindannyian őt hallgatták. Mikor befejezte, az édesanyja dúdolni kezdett egy régi dalt, az édesapja bekapcsolódott, és ketten énekeltek tovább.

– Ezt a dalt tanultam a Földön! Ti vagytok az a királyi pár, aki a szörnyecskének énekelt! – mondta Tündérke. Az anyukája és az apukája egyszerre bólintott.

– A zene sok kaput kinyit majd előtted! Énekelj bátran! – bíztatta az apukája.

            Tündérke ígéretéhez híven gyakran ellátogatott a palota kertjébe. Látta, hogy gyakran sétálgattak ott az emberek, és mikor leültek a padra, megszólalt a zene. Ilyenkor ők is daloltak. A halacska és a szörnyecske a felszínre jöttek, és hallgatták. Közben pedig előkerültek azok a dolgok, melyeket az emberek régen elveszettnek hittek.