Éneklő barack a hegyek közt

Éneklő barack a hegyek közt.

            A nyár a hegyekben kevésbé volt forró, mint az alföldön, július közepén azonban itt is erősen sütött a nap, ezért a magas fák árnyékában hűsöltek a törpék minden délben, és ilyenkor megbeszélték a másnapi programot.

            – Anya, holnap elmegyünk a kilátóhoz? – kérdezte egyik alkalommal Bodzavirág, a törpelány.

– Ha korán reggel indulunk, akkor igen! Mit szóltok hozzá fiúk? – nézett Bodzavirág bátyjaira az anyukájuk.

– Én nem szeretek korán kelni! – mondta a barna hajú törpefiú.

– Én sem! – tette hozzá a szőke hajú törpefiú.

– Engem nem kérdez senki? – kérdezte az apukájuk.

– Tudom, hogy te szeretsz kirándulni! Holnap szívesen velünk jönnél? – kérdezte Törpe mama.

– Persze. De a fiúknak nincs nagy kedvük hozzá! – felelte Törpe papa.

– Hátha meggondolják magukat addig! Hívom a kócos törpe fiút az apukájával, rendben? – szólt közbe Bodzavirág.

– Mondd, hogy hozzanak éneklő barackot is a kertjükből! – kérte az idősebb bátyja.

– Rendben. Ezek szerint ti is jöttök! – szögezte le Bodzavirág.

– Egyszer csak kibírjuk a korán kelést! – mondta a fiatalabb bátyja kicsit fanyalogva.

Bodzavirág a déli pihenő után elindult a patakpartra, ahol a kócos törpefiú és az apukája lakott. Megállapodott velük, hogy másnap találkoznak napfelkelte után a kilátóhoz vezető erdei úton. Megkérte őket, hogy hozzanak magukkal éneklő barackot a kertjükből. Mikor mindent apróra megtárgyaltak, a kis törpelány hazament, és azon a napon mind a két család korán tért nyugovóra. Hajnalban az első napsugarak költötték őket, és senkinek nem volt kedve ágyban maradni, még a két fiúnak sem, mert bár nem szerettek korán kelni, de tudták, hogy a látvány, ami a magas hegy tetején a kilátóban várja őket, megéri a fáradságot.

Törpe mama szendvicseket készített, és egy kis fonott kosárba tette, mellé friss vizet rakott egy-egy palackban mindenkinek. Mire a kilátóhoz vezető erdei úthoz értek, már ott várta őket a kócos törpefiú és az apukája. Messziről hallatszott az éneklő barack dala, amely szinte hívogatta őket.

– Cirógat a napsugár, az arcomon szellő jár, a kilátó engem vár, induljunk gyorsan már! – dalolta a barack a hegyek között.

A két törpe család hallgatta egy darabig, aztán kedvet kaptak, és vele együtt énekeltek. A hajnali hűvösben megmászták a magas hegyet, közben csodálták a tájat, a környező sziklákat, kerülgették az apró virágokat, nem akartak egyet sem letaposni. Végre megpillantották a kilátót, és abbahagyták az éneklést, mert elállt a szavuk, amint körbe néztek. Bár ismerték ezt a tájat, de mindig lenyűgözte őket a látvány. Felkapaszkodtak a kilátóba, melynek teteje a felhők fölé emelkedett. Megálltak ott, és nézték egy darabig a körülöttük úszó sűrű habot. Az éneklő barack dalra fakadt:

– Felhők fölött járok, házakat nem látok, mégis csodás nekem, nehogy kihagyd, kérem!

A törpék összekapaszkodtak és addig álltak ott, amíg a felhők feloszlottak. Ekkor teljes pompájában tárult eléjük a szomszéd hegyvonulat, a völgyek és a távoli fehér sziklák.

– A felhők elvonultak, kibújtak a napsugarak, szikráznak a fehér sziklán, bukfenceznek az oldalán – énekelte a barack.

– Gyerekek, hoztam szendvicseket, gyertek, telepedjünk le, ott egy asztal! – mutatott Törpe mama egy malomkerék nagyságú kőre, mely mellé két padot is tettek.

– Paprika, paradicsom, szalámis kenyér, kérlek mindenből vegyél és egyél! – énekelte a barack.

– Te barack, te soha nem hallgatsz? Muszáj neked mindenbe beleszólni? – kérdezte Bodzavirág idősebb bátyja a barackot.

– Fogadd el ezt tőlem, hogy én mindig éneklek – felelte a barack.

– Kérlek éneklő barack, maradj most már csendben! Majd este a kertben mindannyian éneklünk! Te leszel a nótafa! – szólt a kócos kisfiú.

– Jól van. De nem biztos, hogy lesz kedvem, és akkor nem énekelek! – durcáskodott a barack.

A törpe gyerekek és szüleik a nagy asztalnál, a szabadban elfogyasztották a szendvicseket, és ittak rá egy-egy palack vizet, mert mindenki nagyon szomjas volt.

Hamarosan elindultak hazafelé, és lefelé sokkal gyorsabban haladtak, mint mikor felefelé kellett kapaszkodni, így délre a hegy lábához értek. Ott, mielőtt elköszöntek egymástól, megbeszélték, hogy este találkoznak Bodzavirágék kertjében, majd mindenki hazatért.

            Eljött az alkony, a levegő felfrissült, a hegyek csúcsa kezdett homályba veszni, mert a fehér felhők beburkolták őket. A kócos kisfiú és az apukája megérkezett Bodzavirágék kertjébe, hozták magukkal az éneklő barackot is. Leültek a fehér kerti székekre, az asztalra letették a barackot, aki persze alig várta, hogy énekelhessen, és miután megbeszélték az aznap történteket, dúdolni kezdték együtt az éneklő barack dalát:

Ha a fények kihunynak,

te csak dúdolj magadnak,

a táj most a lelkedben,

szeretet a szívedben,

ezzel a gondolattal aludj el,

és álmodban is boldog leszel!