Varázserdő őzikéi

Varázserdő őzikéi.

            Az erdő fáinak friss illata belengte az egész környéket. Szinte hívogatta az arra járókat, hogy jöjjenek be a sűrűbe, hallgassák a madárdalt, csodálják meg a színes kis virágokat, lélegezzenek mélyeket a friss, oxigéndús levegőből, érintsék meg a puha mohaszőnyeget.

            Hátha még tudták volna, hogy ez egy Varázserdő! Szerencsére azonban ez titok maradt több mint ezer évig, és az itt élők remélték, hogy örökre az marad.

Egy keskeny földút kanyargott a fák között, két oldalán a zöldben sok-sok őzlak bújt meg szerényen. A kicsi otthonok nagyon kényelmesnek bizonyultak, mert azokban csupán megpihentek az ott élő családok. Igyekeztek minden idejüket a szabadban tölteni, a csodálatos Varázserdőben. Ha megéheztek, elmentek a patakhoz, melynek partján állt egy óriásfa, annak törzséhez érintették a homlokukat, és így suttogtak:

– Adj nekem ételt, kedves, öreg varázsfa!

Erre az ágakon a levelek azt zizegték:

– Mire hármat számolsz, ott lesz az ennivalód a parton!

És valóban. Háromra egy finomságokkal tele pléd került a patak mellé. Mikor a zöldséggel, gyümölccsel megtelt az őzek bendője, ittak a friss vízből, majd leheveredtek szunyókálni. A patak csobogása álomba ringatta őket, a szellő simogatta a hátukat, és a napsugár vigyázott rájuk.

Egy hétköznapon egy fiatal szarvas álldogált a patakparton. Belenézett, és meglátta magát a víz tükrében.

– Ez vagyok én! – suttogta halkan, és meglepetésére a patak így válaszolt:

– Igen, ilyen vagy! Az előbb nézte meg magát a tükrömben a szomszédod, ő éppen azon kesergett, hogy nem elég szép.

– Az az őzlány, akinek húsz fehér petty van a hátán? – kérdezte a fiatal szarvas.

– Én nem láttam a hátát, de meglehet. Várj egy kicsit, visszajött! Ott nézegeti magát a tükrömben egy kicsit fentebb! – szólt a patak.

A fiatal szarvas érdeklődve figyelte a húszpettyes hátú szomszédját. Állt a vízparton, kecsesen lehajtotta a fejét, és elégedetlenül csóválgatta. Nem tetszett neki, amit látott.

– Kérlek Csodapatak, mutass nekem szebb képet! – suttogta.

Bármilyen halkan is mondta, a patak meghallotta, és egy másik képet vett elő, azt mutatta, valahányszor a húszpettyes hátú a tükrébe nézett. Az őzike percről-percre boldogabb lett.

– Ó, ez a kép nagyon tetszik nekem! Nagyon elégedett vagyok magammal! – mondta. A Csodapatak úgy érezte, hogy becsapta a hamis tükörképpel, ezért úgy döntött, hogy valahogy rendbe hozza a dolgot. Így szólt a fiatal szarvashoz:

– Kérlek, menj oda a húszpettyes hátúhoz, és mondd el neki, hogy milyennek találod!

A fiatal szarvas megfogadta a tanácsot. Lassan, óvatosan közelebb ment, és életében először jól megnézte a szomszédját. Az őzlány felé fordult, és meglepetten kérdezte:

– Szeretnél valamit mondani nekem?

– Igen. A Csodapataktól hallottam, hogy nem vagy elégedett magaddal. Azt figyelem, hogy vajon mi lehet a hiba a kinézetedben. Eddig még nem találtam meg – felelte a fiatal szarvas.

A húszpettyeshátú őzlány elgondolkodott. A szomszéd szarvas nem lát rajta semmi kivetnivalót. Így szólt hozzá:

– Nézd meg a tükörképem a patakban! Szerinted az nem szebb?

A fiatal szarvas a víztükörbe pillantott, és megcsóválta a fejét.

– Ez lehet, hogy neked jobban tetszik, de nem te vagy! – mondta.

– Nem feleltél! Neked a tükörkép vagy a valóság tetszik jobban? – kérdezte az őzlány.

– Nekem a valóság, vagyis te! – felelte a fiatal szarvas.

A Csodapatak elégedetten csobogott. Talán most rájön az őzlány, hogy felesleges más kinézetre vágyni! De az őzlány makacsul kitartott:

– Szerintem jobb, ha a szebbik képet látom! – mondta.

A fiatal szarvas így szólt:

– Úgy látom, nem tudod magad elfogadni. A gondolkodásod nem tetszik nekem!

Miközben a húszpettyes hátú szomszéd őzlány elmélyülten nézte a hamis tükörképet, a fiatal szarvas elindult hazafelé.

Mikor beesteledett és az őzlány nyugovóra tért, de nem tudott elaludni. Egyfolytában a fiatal szarvas járt az eszében. Talán igaza van, felesleges a Csodapatoktól azt kérni, hogy változtassa meg a tükörképét, hiszen azzal becsapja magát.

Másnap reggel korán kelt, és mielőtt belenézett a patakba, azt mondta:

– A valóságot mutasd! Nem szeretnék hamis képet látni magamról! Vállalom, aki vagyok!

A Csodapatak örömmel mutatta a valóságot, és magában megfogadta, hogy hiába kérik, a csodatévő képességét többé nem fogja ilyen butaságokra pazarolni.

Kisvártatva megérkezett a fiatal szarvas.

– Menj a húszpettyeshátú őzikéhez közelebb, csodát fogsz látni! – csobogta a patak.

– Nem nézegetem a hamis képet, ne haragudj! – ellenkezett a fiatal szarvas.

– Nem is kell! Menj már! – nógatta a Csodapatak.

A fiatal szarvas megállt az őzlány mellett, és belenézett a vízbe. A saját képe mellett meglátta az ő tükörképét. Az őzlány közelebb hajolt hozzá, és a képek találkoztak a patakban, úgy, mint ahogy összeért az arcuk a valóságban.

– Úgy látom, sikerült magad elfogadni! – mondta a fiatal szarvas.

– Igen, és ezt neked köszönhetem! – felelte a húszpettyes hátú őzlány.

– Veled maradok! – jelentette ki a fiatal szarvas.

– Az jó lesz! – örült meg az őzlány.

            Ettől a naptól fogva a Varázserdő mindig együtt látta őket. Reggelente az öreg varázsfa törzséhez érintették a homlokukat, és együtt kértek tőle ennivalót. Megették a patakparton, majd együtt ittak a Csodaforrás vizéből. Hamarosan megszületett a pici húszpettyes hátú őzike, akivel nyugodtan élhettek tovább itt, mert legalább még ezer évig senki nem tudta meg a Varázserdő titkát.