Gyűrű hattyú háton

Gyűrű hattyú háton.

            A tó vize tükörsima volt, egy kis szellő sem borzolta a hullámokat.  A nap feltűnt az égen, kikukucskált a felhők mögül és egy sugarát a nádasban pihenő hattyúcsaládra irányította. Fényes fehér tollukon elidőzött egy kicsit, megmelengette őket, majd tovasuhant.

            Ez a kis csiklandozó melegség elég volt ahhoz, hogy hattyú mama felébredjen, és hosszú, kecses nyakát kinyújtva körbe tekintsen a környéken. Még csend volt, a fürdőzők az igazak álmát aludták, a parti sétány üresen állt. Hattyú papa észlelte párja apró mozdulatait, ő is a terepet figyelte. Lassan, méltóságteljesen kiúszott a nádasból, köszöntötte az arra szálló sirályokat. Ezüst hal éppen kiugrott a vízből, és játékosan lefröcskölte őt.

 –Jó reggelt! Nem tudod Fényes tollú hattyú papa mi volt az a nagy zaj az éjjel? – kérdezte.

– Jó reggelt Ezüst hal! Ti sem tudtatok aludni? A nyaralók mulattak a vízparton, fürdőztek is a sötétben. Azt kiabálták, hogy jó meleg a víz. Nézd, azt az üveget is ők hagyták itt – mutatott csőrével a part irányába, ahol a kövek között egy barna sörösüveg csillogott.

– Apám a Nagy ezüst hal nagyon haragszik az ilyen üvegek miatt.  Azt mondja, ha nem vigyázunk, a sok szemét kiszorít bennünket innen – válaszolt a halacska.

A hattyú bólintott, majd visszatért az otthonába. A hét kis hattyú felébredt már, így az egész család elindulhatott egész napos táplálékszerző körútjára. Néha meg-megálltak, megvárták, amíg az anyukájuk az ismerősökkel néhány szót vált.

– Ezüstsirály, látsz valami érdekeset a magasból? – szólította meg a fölöttük repkedő madarat.

– Csak a szokásos. A tó felé tart néhány ember, akik korán szeretnek felkelni! Egyébként még nyugodt a környék. Nagyon aranyosak a kicsinyeid! – dicsérte meg a hattyú fiókákat a sirály.

Valóban, apjukat és anyjukat követve a hét kicsi vízi madár ügyesen úszkált a tavon. Hattyú mama büszkesége határtalan volt.

Egy néhány órával később már igazi tömeg strandolt. A hattyúk igyekeztek kikerülni mindenkit, haladtak a mélyebb területek felé. Ezüsthal ugrott egy nagyot, egyenesen hattyú mama hátára csüccsent és így szólt:

– Képzeljétek, találtam egy aranygyűrűt a mederben. Betettem a kincstárba! Felhozzam, megmutassam? – kérdezte.

– Jó, ha jövünk visszafelé, akkor megnézzük! – válaszolt hattyú papa.

Közben a sirály leszállt a part közelében felhalmozott nagy kövekre. Nem messze két kisfiú ült egy leterített pléden a szüleivel. Az anyukájuk gondterhelten nézegette a kezét. Hiányzott a jegygyűrűje az ujjáról. Előző nap a sekély vízben labdázott a család, és akkor csúszhatott le az ujjáról. Többen láncba álltak, talpukkal tapogatva a tó fenekét lassan haladtak előre, azt gondolták, így rálépnek a gyűrűre és megtalálják. De nem így történt.

– Ne bánkódj a gyűrű miatt! – mondta Apa.

– Gyere Anya, játssz velünk! – hívták a gyerekek, és magukhoz vették a labdát.

Anya felállt, és meglátta a barna üveget a kövek között.

– Nézzétek! – mutatott oda. Apa a köveken azonnal elindult, és kihalászta az üveget, majd bedobta a szemetesbe.

A sirály mindent hallott és látott. Elégedetten szállt föl. Apa, Anya és a két kisfiú elindultak a víz felé.

A hattyúk csőrükkel a hínárok közt csipegettek, mikor a sirály rájuk talált.

– Képzeljétek, egy kedves családot láttam mikor a köveken pihentem. Közben hallottam, hogy a fiatal anyuka elvesztette a gyűrűjét tegnap. Ti nem hallottatok róla? – kérdezte.

– Épp az előbb mesélte Ezüsthal, hogy betett egyet tegnap a kincstárba. Azt mondta, megmutatja nekünk – felelt hattyú papa.

– Gyere Ezüsthal! – kiáltott a hattyú.

Ezüsthal előbb betért a kincstárba, szájába fogta a karikagyűrűt, úgy úszott a hívó hang irányába. Ijedten hátrált, mikor a sirályt meglátta.

– Nem bántalak! – szólt a madár megnyugtatóan.

Ekkor a halacska megmutatta a gyűrűt, amely aranylott a nap fényénél.

– Tudjuk, hogy ki vesztette el! – mondta a hattyú papa. –  Odaadjuk neki! – folytatta.

A halacska rátette az arany karikagyűrűt a hattyú hátára, a fehér tollak közé.

A hattyú család elindult a labdázó család felé. Elöl úszott a két nagy madár, követték őket a kicsik, felettük sirály szállt, alattuk egy csapat hal úszott. Hátuk mögött a távolban lágy hegyvonulatok, előttük a strandolók. Áthaladtak az emberek között, akik csodálkozva nézték őket. Megkeresték a kedves kis családot, és a fényes fehér tollú nagy hattyú megállt Anya előtt. Ő boldogan mutatta a gyerekeknek:

– Nézzétek, idejött a hattyúcsalád! A gyerekek megcsodálták a madarakat. Apa felkiáltott:

– Ott a gyűrű a hátán, a tollak között! Megtalálta és elhozta!

Anya odanyúlt a gyűrűért, felhúzta az ujjára, és boldogan elmosolyodott.

– Köszönöm hattyú! – szólt a madárhoz.

A sirály elégedetten nézte a jelenetet a magasból, a halacskák örömükben kiugráltak a vízből, majd visszafelé nagyot csobbantak.

Az egész olyan hihetetlenül zajlott! A strandolók mind őket figyelték.

– Hattyú háton érkezett az elveszett karikagyűrű! – mondogatták.

A sirály elszállt, a halak elúsztak, a hattyúk hátat fordítottak és a nádas felé indultak. Az emberek még nagyon sokáig beszélgettek az esetről. Anya azt kérdezte:

– Vajon honnan tudta a hattyú, hogy én hagytam el a gyűrűm?

– A sirálytól, aki felettünk körözött az előbb – felelt az egyik kisfiú.

–  Mikor apa találta azt a barna üveget és kivette a kövek közül, akkor ez a sirály is itt ült a közelünkben. Hallhatta, mikor Apa mondta, hogy Anya ne bánkódjon a gyűrűje miatt – folytatta a másik kisfiú.

– Igen, az lehet. Nagy szerencse, hogy megtalálták, és visszaadták nekem. Szép emlékek kötődnek hozzá – válaszolt merengve Anya.

– Gyertek, induljunk a szállodába! – folytatta.

            Mire a nap lenyugodott, ők is pihenni tértek. Anya a fényes, fehér tollakra gondolt, melyek között ott lapult a gyűrűje. Apával sokáig beszélgettek arról a napról, mikor ezt az ékszert kapta. Ettől fogva a tóra, a kedves hattyú családra, a sirályra és az ezüstösen csillogó halacskákra is emlékeztetni fogja őket. A gyerekek a hosszú nap után elfáradtak, a gyűrű megtalálásának története járt a fejükben mielőtt mély álomba merültek.