Harmatcsepp királylány és Szellő királyfi

Harmatcsepp királylány és Szellő királyfi.

            A kertben a virágok szirmain minden hajnalban sok-sok vízcsepp tündökölt, ezek aztán mikor a nap sugarai már erősen sütöttek, gyorsan elvonultak. A kis ház lakói, ha korán keltek, akkor láthatták a különböző színű növényeken ezeket a harmatcseppeket, ilyenkor tiszta volt a levegő, és kellemes, friss illatot hozott a szél mindenfelől.

             Az emberek szerették a hajnalt. A kisfiú gyakran felébredt, mikor az Anyukája csendben kiment a kertbe, és kíváncsi volt, miért teszi ezt, ezért egyszer utána szaladt, és látta, amint Anya egyszerűen csak körbe néz.

 – Ezzel a látvánnyal én mindig feltöltődöm-mondta.

-Gyere, feküdjünk vissza, még aludhatunk egy keveset reggelig. – folytatta.

A nyári szél azonban szabadon járt-kelt a környéken. Szellő királyfi éppen a Kisfiúék kertjében időzött, mikor arra lett figyelmes, hogy a vörös rózsa szirmán a harmatcseppben egy pici lány üldögél. Odament hozzá, hogy közelebbről is megnézze, de a lány ijedten húzódott vissza, két kezével eltakarta az arcát.

-Ne félj tőlem, nem bántalak. Ki vagy te? – kérdezte Szellőkirályfi. A lány kicsit megnyugodva  elvette a kezét az arca elől, és akkor látszott, hogy a fején aranykorona ékeskedik.

-Harmatcsepp királylány vagyok. Apám, a Harmatcseppek királya csak addig enged le a földre, amíg a vízcsepp fel nem szárad a rózsa szirmáról. Utána vissza kell mennem a felhők fölé- felelt a lány.

-És te ki vagy? Honnan jöttél?- kérdezte a szellőt.

- Szellő királyfi vagyok, apám a Szelek királya azért küld ide, hogy szárítsam meg a földet. – mondta a lágy szellő.

- Nagyon tetszel nekem, de ha én itt maradok, akkor neked hamarabb vissza kell menned Harmatcsepp király palotájába, mert a vízcsepp amiben ülsz, gyorsabban elpárolog, ha én itt vagyok.- folytatta. Azzal rögvest tovaszállt.

Harmatcsepp királylány vágyakozva nézett utána. Ezentúl is leszállt a földre, ide a Kisfiúék kertjébe, bezárva egy harmatcseppbe, és várta, várta, Szellő királyfit, hogy ismét megjelenjen. De Szellő királyfi elkerülte ezt a kis házat, bár ő is szeretett volna még beszélgetni Harmatcsepp királylánnyal, de nem akarta, hogy a vízcsepp, amelyben ül, miatta gyorsan eltűnjön.

A Kisfiú anyukája egy nap azt mondta:

-Érdekes, ha hajnalban kimegyek a kertbe sétálni, már sosem fúj a szél, mintha ez a ház egy szélvédett hellyé vált volna. A Kisfiú, mikor e szavakat hallotta, úgy gondolta, ennek utánajár.

Kiment hát korán a kertbe, nézegette a virágokat, és meglátta a vörös rózsa szirmon a harmatcseppben szomorúan ücsörgő királylányt.

-Szia királylány! Te miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte.

-Várom Szellő királyfit, de nem jár erre, nem akarja, hogy ez a harmatcsepp amelyben ülök, hamar felszáradjon. Apám a Harmatcsepp király megparancsolta, hogy amikor felszárad a vízcsepp, akkor én azonnal menjek vissza a palotába, a felhők fölé. Most, hogy nem jár erre a nyári szellő, sokáig maradhatok, de nem érzem jól itt magam, mert amióta először megláttam, azóta nagyon hiányzik Szellőkirályfi, nélküle nem jó már itt nekem. Csak várom és várom örökké.

-Ne félj Harmatcsepp királylány! Segítek én rajtad! – ígérte a Kisfiú. Azzal elszaladt, és hozott egy kis locsolót, vízzel teletöltve.

- Üzenem Szellő királyfinak, hogy jöhet, öntök én annyi vizet a vörös rózsa szirmaira, hogy nem fog hamar felszáradni akkor sem, ha ő itt fújdogál.

Az üzenetet a napsugarak örömmel továbbították, Szellő királyfi azonnal ott termett, és a szomorú királylány arca felderült. A Kisfiú őrködött, hogy a vízcsepp mindig megmaradjon a rózsa szirmain. A királylány egyik vízcseppből a másikba ült, ahogy sorban megszáradtak és újak jelentek meg a Kisfiú locsolója segítségével. A királyfi és királylány naponta találkoztak, beszélgettek. A Kisfiú anyukája nagyon örült, hogy a gyereke ilyen szorgalmasan kertészkedik.

Igen ám, de Harmatcsepp király gyanút fogott, mert a kislánya minden nap nagyon sokára ért haza. Egyik alkalommal elküldte a szolgálóit, hogy figyeljék meg a lányát. Azok mindenről beszámoltak. A király éktelen haragra gerjedt.

-Nem mehetsz le többé a vörös rózsa szirmára, még harmatcseppbe zárva sem!- mondta a lányának.

-Becsaptál engem!- kiáltotta.

-Itt maradsz a palotában örökre!- folytatta.

Szegény Harmatcsepp királylány csak sírt, sírt napokig. Szellő királyfi hiába kereste, nem találta a vörös rózsa szirmán harmatcseppbe zárva. A kisfiú csodálkozva vette észre, hogy nem jön többé.

Szellő királyfi végül úgy döntött, égen-földön, de megkeresi a lányt. Megtanult erősen fújni, mint apja, a Szellőkirály, szétfújta a felhőket az égen, addig-addig, míg meglátta Harmatcsepp király palotáját. Akkor aztán bement oda, nem törődött az őrökkel sem, mindenen átgázolt. A király ült a trónteremben, éppen a királyné sírdogálását hallgatta, aki félt, hogy a lánya megbetegszik, mert nem evett, nem ivott, mióta nem engedték ki a palotából.

-Harmatcsepp király, a lányodért jöttem! – szólt Szellőkirályfi. – Add nekem a kezét, mert ő az én párom!- folytatta.

Harmatcsepp királylány kiszaladt a szobájából, ő még ott is megérezte Szellő királyfi jöttét, és ketten együtt mindent elmondtak a királynak és királynénak.

Ők a történet végén megértették lányukat, hiszen nekik is tetszett Szellő királyfi bátorsága és korábbi nagylelkűsége.

Így áldásukat adták rájuk.

            Szellő királyfi magával vitte menyasszonyát. Ellátogattak a Kisfiúék házába is, és megköszönték, hogy olyan jó volt hozzájuk. Megígérték, hogy gyakran meglátogatják őket, soha nem fog hiányozni a lágy szellő a kertjükből.