Harmatcsepp királylány és Szellő királyfi

Harmatcsepp királylány és Szellő királyfi.

            A kertben a virágok szirmain minden hajnalban sok-sok vízcsepp tündökölt, ezek aztán mikor a nap sugarai már erősen sütöttek, gyorsan elpárologtak. A kis ház lakói, ha korán keltek, akkor láthatták a különböző színű növényeken ezeket a harmatcseppeket, ilyenkor tiszta volt a levegő, és kellemes, friss illatot hozott a szél mindenfelől.

             Az emberek szerették a hajnalt. A Kisfiú gyakran felébredt, mikor az anyukája csendben kiment a kertbe, és kíváncsi volt, miért teszi ezt, ezért egyszer utána szaladt, és látta, amint Anya egyszerűen csak körbe néz.

 – Ezzel a látvánnyal én mindig feltöltődöm! – sóhajtotta. – Gyere, feküdjünk vissza, még aludhatunk egy keveset reggelig! – folytatta, mikor kigyönyörködte magát.

A nyári szél szabadon járt-kelt a környéken. Szellő királyfi éppen a Kisfiúék kertjében időzött, mikor felfigyelt arra, hogy a vörös rózsa szirmán a harmatcseppben egy pici lány üldögél. Odament hozzá, hogy közelebbről is megnézze, de a lány ijedten húzódott vissza, két kezével eltakarta az arcát.

– Ne félj tőlem, nem bántalak! Ki vagy te? – szólt Szellőkirályfi.

A lány kicsit megnyugodva elvette a kezét az arca elől, és láthatóvá vált, hogy a fején aranykorona ékeskedik.

– Harmatcsepp királylány vagyok. Apám, a Harmatcseppek királya csak addig enged le a földre, amíg a vízcsepp fel nem szárad a rózsa szirmáról. Utána vissza kell mennem a felhők fölé – felelt a lány.

– És te ki vagy? Honnan jöttél? – kérdezte a szellőt.

– Szellő királyfi vagyok, apám a Szelek királya azért küld ide, hogy szárítsam meg a földet – mondta a lágy szellő.

– Nagyon tetszel nekem, de ha én itt maradok, akkor neked hamarabb vissza kell menned Harmatcsepp király palotájába, mert a vízcsepp, amiben ülsz, gyorsabban elpárolog, ha én itt vagyok – folytatta. Azzal rögvest tovaszállt.

Harmatcsepp királylány vágyakozva nézett utána. Ezentúl is leszállt a földre, ide a Kisfiúék kertjébe, bezárva egy harmatcseppbe, és várta, várta Szellő királyfit, hogy ismét megjelenjen. De Szellő királyfi elkerülte ezt a kis házat, bár ő is szeretett volna még beszélgetni Harmatcsepp királylánnyal, de nem akarta, hogy a vízcsepp, amelyben ül, miatta gyorsan elpárologjon.

A Kisfiú anyukája egy nap azt mondta:

– Érdekes, ha hajnalban kimegyek a kertbe sétálni, már sosem fúj a szél, mintha ez a ház egy szélvédett hellyé vált volna.

A Kisfiú, mikor e szavakat hallotta, úgy gondolta, ennek utánajár. Kiment korán a kertbe, nézegette a virágokat, és meglátta a vörös rózsaszirmon a harmatcseppben szomorúan ücsörgő királylányt.

– Szia, királylány! Te miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte.

– Várom Szellő királyfit, de nem jár erre, nem akarja, hogy ez a harmatcsepp, amelyben ülök, hamar felszáradjon. Apám a Harmatcsepp király megparancsolta, hogy amikor felszárad a vízcsepp, akkor azonnal menjek vissza a palotába, a felhők fölé. Most, hogy nem jár erre a nyári szellő, sokáig maradhatok, de nem érzem jól itt magam, mert amióta először megláttam, azóta folyton Szellőkirályfira gondolok, nélküle nem jó már itt nekem. Csak várom és várom örökké.

– Ne félj Harmatcsepp királylány! Segítek én rajtad! – ígérte a Kisfiú. Azzal elszaladt, és hozott egy kis locsolót, vízzel teletöltve.

– Üzenem Szellő királyfinak, hogy jöhet, öntök én annyi vizet a vörös rózsa szirmaira, hogy nem fog hamar felszáradni akkor sem, ha ő itt fújdogál.

Az üzenetet a napsugarak örömmel továbbították. Szellő királyfi azonnal ott termett, és a szomorú királylány arca felderült. A Kisfiú őrködött, hogy egy vízcsepp mindig megmaradjon a rózsa szirmain és ők sokáig együtt maradhassanak. Ha az egyik elpárolgott, öntött a locsolójából egy kevés vizet a virágra, és máris keletkezett egy újabb, amelybe a királylány beleülhetett. A királyfi és királylány naponta találkoztak, beszélgettek, nagyon boldogok voltak.

A Kisfiú anyukája is nagyon örült, hogy a gyereke ilyen szorgalmasan kertészkedik.

Igen ám, de Harmatcsepp király gyanút fogott, mert a kislánya minden nap nagyon sokára ért haza. Egyik alkalommal elküldte a szolgálóit, hogy figyeljék meg a lányát. Azok mindenről beszámoltak. A király éktelen haragra gerjedt.

– Nem mehetsz le többé a vörös rózsa szirmára, még harmatcseppbe zárva sem! – mondta a lányának. – Becsaptál engem! – kiáltotta mérgesen. – Itt maradsz a palotában örökre! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon.

Szegény Harmatcsepp királylány csak sírt, sírt napokig. Szellő királyfi hiába kereste, nem találta a vörös rózsa szirmán harmatcseppbe zárva, ezért úgy döntött, égen-földön, de megkeresi a lányt. Megtanult olyan erősen fújni, mint apja, a Szellő király, szétfújta a felhőket az égen, addig-addig, míg meglátta Harmatcsepp király palotáját. Akkor aztán bement oda, nem törődött az őrökkel sem, mindenen átgázolt. A király ült a trónteremben, éppen a királyné sírdogálását hallgatta, aki félt, hogy a lánya megbetegszik, mert nem evett, nem ivott, mióta nem engedték ki a palotából.

– Harmatcsepp király, a lányodért jöttem! – szólt Szellő királyfi. – Add nekem a kezét, mert ő az én párom! – folytatta határozottan.

Harmatcsepp királylány kiszaladt a szobájából, a kezét nyújtotta Szellő királyfinak, és ketten együtt kéz a kézben mindent elmondtak a királynak és királynénak, akik a történet végére megértették a lányukat, hiszen nekik is tetszett Szellő királyfi bátorsága és nagylelkűsége.

Nem sokat gondolkodtak, hamarosan áldásukat adták rájuk.

            Szellő királyfi boldogan vitte magával menyasszonyát. Elmentek a Kisfiúék házába, és megköszönték neki, hogy olyan jó volt hozzájuk. Megígérték, hogy gyakran meglátogatják őket, és soha nem fog hiányozni a lágy szellő a kertjükből.