A hegymászó csiga

A hegymászó csiga.

            A kis csiga egy erdőben élt. A házikóját sohasem hagyta el, az ajtaján naponta többször kidugta a fejét, nézegette az őt körülvevő növényeket, megcsodálta a pillangókat és hallgatta a madarak énekét, néha mászkált egy kicsit a zöld fűben, de soha nem ment messzire.

            Egy harmatos hajnalon megcsapta az orrát a tavaszi illat, mely már napok óta ott kószált a levegőben, és az ő házát sem kerülte el. Úgy érezte, hogy ezen a napon mindenképpen szét kell néznie a környéken. Elindult a maga lassú tempójában. Könnyen csúszott a moha szőnyegen, a szívét átjárta a boldogság, még sohasem érezte magát ilyen szabadnak. Enyhe szellő járt arrafelé, a harangvirágok hajladoztak körülötte, a kelyheikben csücsülő katicabogarak előre-hátra hintáztak. A sárga és bársonyvörös pillangók már ébredeztek, és vidáman elsuhantak az orra előtt. A kis csiga igyekezett utánuk, de nem érte utol őket. Nem tudta, hogy milyen hosszú ideje haladt előre, de úgy érezte, hogy már nagyon régen járja az erdőt. Kicsit elfáradt, és megállt, behúzódott a házába. A konyhában készített magának finom ebédet, megette, ivott rá egy nagy pohár vizet, majd lepihent. Madárcsicsergésre ébredt.

– Jaj nekem, tegnap elaludtam és csak ma reggel ébredtem fel! – sóhajtotta, mikor kitekintett az ablakon, és látta, hogy a hajnali fények játszanak a lombkoronán.

– Láttuk, hogy tegnap egész délután meg sem mozdultál! Ma reggelig úgy aludtál, mint a bunda! – mondta a sárga pillangó, aki éppen arra járt.

– Nagyon elfáradtam a hosszú gyaloglásban! – felelte a csiga, de a pillangó már nem hallotta a választ, mert kecsesen elszállt.

A kis csiga kíváncsian nézelődött, és pár méterre maga előtt megpillantott egy fehér sziklafalat.

– Épp egy nagy hegy lábánál aludtam! – kiáltotta.

Arra szállt egy katicabogár, és meghallotta. Így szólt:

– Nem vagy kíváncsi mi van a tetején?

A csiga elgondolkodott. Ha már így érdeklődik a hétpettyes katicabogár, megérdemli a választ.

– De igen, nagyon érdekel, hogy mi van a fehér sziklafal tetején! Fel fogok rá mászni! – mondta.

– Vigyél hegymászó felszerelést! – ugratta a katica.

– Igen, én is gondoltam rá. Megyek is a kamrába érte! – felelte komolyan a csiga.

– Jaj, csak vicceltem! – kiáltotta a katica, de a csiga már nem hallotta, mert a kamrában kotorászott. Mikor végre előkerült a felszerelése, elindult a fehér szikla irányába. Mikor odaért, rájött, hogy nem tudja, hogyan kell használni a hegymászó felszerelést, hiszen ezt még a nagyapja hagyta a kamrában. A hegymászó sisakot feltette a fejére, de a hegymászó kötéllel már nem tudott mit kezdeni, ezért ezt visszavitte a házba.

– Érj utol engem! – kiáltotta a sárga pillangó, aki visszajött megnézni, mit csinál a csiga, és a sziklafal közepére leszállt.

– Jövök már! – felelt a csiga, és a tőle telhető leggyorsabban felfelé indult. Az elején nagyon aggódott, hogy lecsúszik, de aztán olyan mámoros érzés kerítette hatalmába, hogy teljesen elfelejtett félni. Egyenletes tempóban haladt felfelé, soha nem tekintett le a mélybe, alig várta, hogy a csúcsra érjen. A sárga pillangó mellé ért, ekkor már az út felénél tartott. Szusszant egy néhányat, majd mikor a pillangó incselkedve egészen a hegy tetejére szállt, ő is erőt vett magán, és felkúszott oda. Az utolsó percekben már nehezére esett minden mozdulat, de kitartóan kapaszkodott, és végül megérkezett a legmagasabb pontra.

– Éljen, győztem, megmásztam egy hegyet! – kiáltotta büszkén.

– Ó, hát azt hitted, ez egy hegy? Ugyan már, te butácska csiga, hiszen ez csak egy nagy kő! – felelte a sárga pillangó.

– Számodra ez egy magas kő, de az ő számára egy hegy! – hangzott a mélyből.

– Ki szólt? – kérdezte a csiga.

– Én, a gyíkocska! – hallatszott a hang egyre közelebbről. A csiga lenézett a hegy tetejéről, és egy zöld gyíkocskát látott, amint fürgén szalad a sziklafalon felé.

Mikor mellé ért, kinyújtózott a napon, és békésen sütkérezni kezdett.

– Te hogy kerülsz ide? – kérdezte a kis csiga.

– Én itt lakom, ezalatt a nagy fehér kő alatt! – felelte a gyíkocska.

– Szóval a pillangónak volt igaza. Ez nem egy hegy, csak egy fehér kő – jegyezte meg bánatosan a csiga.

– Igen, ez nekem egy fehér kő, de számodra olyan, mint egy hegy. Te a házaddal együtt másztál ide fel, igazán nem kell szégyenkezned, mert nagyon ügyes csiga vagy. Ez egy csigánál nagy teljesítmény! – felelte a gyíkocska megértően.

– Köszönöm! – mondta mosolyogva a csiga.

A jólelkű gyíkocska elégedetten napozott tovább. Jó érzés volt, hogy boldoggá tette a kis csigát, aki ugyan lassan mászott, de mindig ott volt vele a házikója is. A gyíkocska arra gondolt, hogy ő nem tudná magával vinni a kő alatti otthonát, viszont tagadhatatlanul nagyon fürge.

            A kis csiga büszkén pihent a gyíkocska mellett. Úgy érezte, hogy új barátra talált. Mikor eljött az alkony, a gyíkocska elköszönt, és visszabújt a kő alá, a csiga pedig ott, a tetőn bebújt a házába, és hajnalig aludt. Mikor felkelt a nap, ő is felébredt, és útnak indult lefelé, az ő magas hegyéről. Út közben találkozott a sárga pillangóval, aki elismerően így szólt:

– Ügyes vagy kis csiga, hogy megmásztad a te hegycsúcsodat!

– Köszönöm az elismerést pillangó! Valóban, számomra ez egy hegycsúcs, de azért tudom, hogy a valóságban egy magas kő! – felelte a csiga, és szép lassan ment a maga útján lefelé.