A királylány napsugara

A királylány napsugara.

            A szivárványon túl, a kék vizű tenger homokos partjainak közelében lakott egy hatalmas kristály palotában a smaragdzöld szemű királylány. Szerette a napfény táncát nézni a színes falakon, melyek csak úgy csillogtak, ha rátaláltak a sugarak.

            Egyik délután a kertben üldögélt, rózsaszín, fodros csipkeruhája szétterült a fehér padon, kezében könyvet tartott, melyből minden fejezet után felpillantott. Örökzöld fenyők álltak a pad két oldalán, jobbra pedig épp a szobájának balkonjára látott, melyet hófehér szirmú virágok borítottak. A nap ragyogott a kék égbolton, a palota kristályfalai ezerszínben pompáztak a fényében. A királylány csodálta a látványt, és bár nagyon érdekes könyvet olvasott, mégis elfelejtett néhány percig lapozni. Már éppen újra belemerült az olvasmányába, mikor lódobogás törte meg a csendet. Hatlovas hintó gördült a bejárathoz, melyből egy délceg ifjú szállt ki. A palota őrei odasiettek hozzá, mert a király már várta őt a béketárgyalásra. Elindultak a nagy ajtó felé, de egy rigófütty a fenyőfa tetejéről élesen belehasított a levegőbe, mire az ifjú odatekintett. Ekkor meglátta a királylányt, aki éppen őt nézte, így a tekintetük találkozott. A lány gyorsan a könyvébe mélyedt, az ifjúnak pedig sietni kellett a tárgyalásra, így hamarosan a trónteremben állt a király előtt. A szomszéd országok uralkodói már csak rá vártak, mikor belépett, üdvözölték egymást, és elkezdődött a vita.

Ezalatt a királylány nagyon erőlködött, hogy folytassa az olvasást, de már nem kötötte le a szöveg, mert a gondolatai máshol jártak. Az ifjút látta maga előtt, amint kiszáll a hatlovas hintóból, majd hátrafordul, és acélkék tekintete az övével találkozik. Nem tudta, melyik országból jött, de gondolta, hogy messziről, mert a lovak nagyon elfáradtak a hosszú úton, ezért az inasok bevezették őket az istállóba, ahol enni és inni kaptak. A királylány letette a könyvet a padra, és utánuk sétált. Fényes, barna hátukat megsimogatta, és szólt néhány nyugtató szót hozzájuk. A paripák hálásan figyeltek, majd egyszerre izgatottá váltak. Ekkor belépett az ifjú, kezében a könyvvel, amit a királylány a padon hagyott.

– Elvettem a könyved, gondoltam, majd megkereslek, és személyesen adom át, hátha kedved van velem társalogni, de gondolni sem mertem, hogy ilyen könnyen megtalállak! – nyújtotta az ifjú a királylány felé a könyvet.

– Köszönöm, van kedvem beszélgetni, egészen addig maradhatok, amíg le nem megy a Nap! – felelte a királylány.

Ő és az ifjú együtt sétáltak el a kerti padhoz, ahol leültek, és a színesen csillogó kristály palota fényében társalogtak. Úgy elrepült az idő, hogy észre sem vették, hogy a Nap lebukott a kéklő hegyek mögött, a kristálypalota ezüstös holdfényben kezdett csillogni, mikor a komorna odaszaladt a királylányért, hogy siessen be a palotába. Elköszönni sem volt idejük egymástól, a királylány mögött bezárult a palota ajtaja, az ifjú egy darabig még nézett utána, majd intett a kocsisnak, hogy induljanak haza. Mikor felállt a padról, észrevette, hogy a könyv ott fekszik rajta, ezért magához vette, és elvitte. Egész éjjel vágtáztak a lovak, míg a nagy szivárvány alá értek, ahol az az ország terült el, ahol az ifjú apja uralkodott, és már nagyon várta haza a királyfit, hogy beszámoljon a béketárgyalásról. A fiú elmondta, hogy sikerült megegyezniük az összes ország képviselőjével, hogy a békét fenntartják, egymást segítik, és ápolják a jó viszonyt. 

– Ez jó hír fiam, akkor egyhamar nem kell menned a kristálypalotába, nincs ott semmi dolgod! – mondta a király.

– Akad ott elintézni valóm, apám! Nem sokára ismét útnak indulok, engedelmeddel! – felelte a királyfi, de több szót nem ejtett ki a száján, hiába kérte az apja, hogy mondja el, miért megy vissza.

A királyfi jó ember hírében állt, szerették az alattvalók a nagy szivárvány alatti országban. Ezért elment az udvari csillagászhoz, hogy megkérdezze, hogyan tudna egy napsugarat szerezni, amellyel a kristálypalotában élő királylányt megajándékozhatná. A csillagász azt mondta neki, menjen el a Naphoz, és kérjen egyet tőle. A királyfi megfogadta a tanácsát, és a legkedvesebb paripáján felugratott a szivárványra, majd azon egészen a Napig elvágtatott. Ott elmondta, hogy mi a kérése, és hogy kinek szánja a napsugarat. A Nap jól ismerte a kristálypalota királylányát, tudta, hogy mennyiszer megcsodálta már az ő fényét, de azt is tudta, hogy ez a lány nagyon szerény és jószívű, nem vesz el a Földtől egyetlen napsugarat sem, még ha ajándékba kapja, akkor sem. Megértette az ifjút, hogy napsugarat akar vinni, ezért úgy döntött, hogy a legkisebbet odaadja, azt tudják nélkülözni az emberek, amíg visszakerül a Napba. A királyfi boldogan tette a zsebébe a napsugarat, és a paripáján levágtatott a szivárvány úton a hazájába.

Pihentek egy keveset, majd másnap korán elindultak a hatlovas hintóval a kristálypalotába. Út közben a királyfi betette a könyv lapjai közé a napsugarat, és mikor megérkeztek, kipattant a hintóból. A királylányt a kerti padon üldögélve találta, smaragdzöld szeme ábrándosan révedt a távolba.

– Visszahoztam a könyved! – állt meg mellette, és nyújtotta felé a kötetet.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte a királylány.

– Nyisd ki a könyved, és megtudod! – felelte titokzatosan a királyfi.

Amint a királylány kinyitotta a könyvet, a legkisebb napsugár huncutul kikandikált belőle, és táncolni kezdett a lapokon.

– Ez az én napsugaram? – kérdezte álmélkodva a királylány.

– Igen, a tiéd! Azért hoztam neked a Naptól, hogy mindig láthasd a fényeit! Ha kedved van, este, mikor másoknak lemegy a Nap, neked akkor is legyen egy napsugarad! – mondta a királyfi.

– Ez az ajándék megmutatta nekem, hogy nagyon figyelsz rám! Észrevetted, mennyire szeretem a napsugarak táncát a kristálypalotán! De nem fogadhatom el, mert ha csak az enyém, akkor a Föld szegényebb lesz egy éltető napsugárral! Sok ember élvezi a melegét, a fényét, nem vehetem el tőlük! – felelte a királylány.

A királyfi szíve megtelt szeretettel. Azt gondolta, hogy vagy ez a jószívű, okos és önzetlen királylány lesz a felesége, vagy senki más.

– Igazad van. Visszaviszem oda, ahonnan kértem, a Naphoz. Boldog tudnál-e velem lenni egész életedben, mit gondolsz? – nézett komolyan a királyfi a királylányra.

– Úgy érzem, igen! – felelte a királylány.

A királyfi bement a palotába, megkérte a kezét, és kitűzték az esküvő időpontját. Ezután a királylány így szólt:

– Vigyük vissza együtt a legkisebb napsugarat!

– Gyere, ülj be a hintóba! – felelte a királyfi, és vágtattak együtt a szivárvány alatt elterülő országba. Ott megpihentek, majd a királyfi legkedvesebb paripáján felugrattak a szivárványra, majd azon elvágtattak egészen a Napig. A Nap elmosolyodott, amint meglátta őket együtt.

– Visszahoztátok a legkisebb napsugarat? – kérdezte tőlük.

– Igen, az egész világnak szüksége van a fényére! – nyújtotta át a királyfi.

A legkisebb napsugár mielőtt a napba bújt, járt egy táncot a királylány hajában, aranyfénnyel megvilágítva azt.

            A királyfi menyasszonyával együtt hazavágtatott a szivárványon. Otthon a palota népe felkerekedett, és elmentek a kristálypalotába, ahol már várták őket az esküvőre. Mialatt összeeskette a pap a fiatalokat, a legkisebb napsugár olyan szépen megvilágította a kristálypalotát, hogy az egész násznép ámult-bámult. A fiatal pár az esküvő után az ifjú férj országába költözött, ott, ha kedvük tartotta, a szivárványon egészen a Napig lovagoltak.