Szelek hercegnője

Szelek hercegnője.

            A manók az erdő egyik legeldugottabb részén, óriásgomba házakban éltek. Minden család otthonát veteményeskert vette körül, melybe tavasszal zöldségmagokat ültettek. A kerítés mellett virágoskert terült el, ebben napsárga nárcisz, égkék jácint és tűzpiros tulipán hajtott ki március környékére.

            A kismanó egy áprilisi napon arra ébredt, hogy mozog az ágy alatta. Az ablakhoz sietett, kinézett, és látta, hogy minden virág jobbra-balra hajladozik, a szemben lévő gombaházra pillantott, és a torkán akadt a szó, mert azt olyan erősen tépázta a szél, hogy majdnem kihúzta gyökerestől a földből. 

– Földrengés van? – kérdezte ijedten a nővére, aki épp akkor nyitotta ki a szemét.

– Nem, csak a szél fúj nagyon erősen, és az egész ház himbálózik! – felelte a kismanó.

– Uh, úgy szédülök, mintha a Vidámparkban lennénk! – ült fel az ágyban a nővére.

– Feküdj vissza, én megpróbálok kimenni a kertbe és szétnézek a környéken! – ígérte a kismanó, azzal óvatosan az ajtó felé araszolt.

– Inkább veled megyek! – döntötte el a nővére, és leszállt az ágyról, majd követte a testvérét. Mikor mindketten kiértek az udvarra, szomorú látvány fogadta őket. A napsárga nárcisz egészen a földig hajolt, az égkék jácint szára majdnem eltört, és a tűzpiros tulipán szirmai a füvön hevertek. Távolabb a kisebb gombaházak tetejét elfújta a szél, a kalapok kicsit távolabb, a gyepen hevertek. A lakók kezüket tördelve álldogáltak a kertjeikben. Tanácstalanul nézték az ingadozó házukat.

– Várjatok, átmegyek! – kiáltott a kismanó, és átevickélt hozzájuk a nagy szélben.

Az egyik gombaháztetőt nagy igyekezettel megragadta, nekiveselkedett, közelebb akarta húzni, de meg sem bírta mozdítani. A szomszéd manók észbe kaptak, odamentek mellé, és segítettek neki, együtt visszahúzták a ház mellé.

            A Szelek hercegnője mérgesen figyelte őket a magasból. A felhők szerteszét maszatolva feküdtek az égbolton, a haragos uralkodó addig dobálta őket, amíg foszlányok maradtak belőlük. Ez azonban nem volt elég arra, hogy megnyugodjon, célba vette az erdőt és a manók gombaházait is. Tépte, zúzta a lombokat, szaggatta a leveleket, nem menekülhettek tőle a házak és a kerti növények sem. Haragudott a világra, és attól, hogy a kismanók fel akarták építeni, amit ő lerombolt, még nagyobb haragra gerjedt. Fogta magát, és visszafújta a gombaháztetőt oda, ahonnan idecipelték a manók.

– Elmegyek a Szelek hercegnőjéhez, és megkérdezem, miért ilyen haragos! – határozta el a kismanó, és a legközelebbi erős szélbe kapaszkodva felemelkedett a magasba. A többiek szájtátva figyelték, és közben csodálták a bátorságát és leleményességét.

A kismanó a szél szárnyán egészen a Szelek hercegnője lába elé huppant.

– Hogy mertél a szemem elé kerülni? Mindjárt visszafújlak! – kiáltotta a hercegnő, akinek hosszú, hullámos kék haja összegubancolódva tekergett az égen, arca piroslott a haragtól, szeme feketén csillogott. A kismanó nem ijedt meg tőle. Tudta, hogyha nem csillapítja le, akkor odavész az egész manólakótelep és annak összes lakója. Nyugodt, csendes hangon érdeklődött:

– Miért haragszol ennyire, hogy mindent el akarsz pusztítani magad körül? Valaki bántott téged?

A Szelek hercegnője úgy meglepődött, hogy elfelejtett fújni. Őt még soha senki nem kérdezte meg, hogy mi bántja, pedig neki is akadt gondja bőven. Ahogy a kismanóra jobban ránézett, rájött, hogy egészen kedves teremtmény. Végül is mi történhet, ha válaszol neki.

– Apám a Szelek királya az éjjel azt parancsolta, hogy ne találkozzak többé a tengerrel. Pedig én nagyon szerettem a víz felszínére lágy hullámokat kelteni, a tetejükre fehér habot fújni, a vitorlásokat előre tolni. Szerettem a tenger morajlását hallgatni, a napsugarak táncát nézni a vízen, csodáltam a színek változását rajta. Fájdalmamban úgy éreztem, jobb, ha mindent tönkreteszek magam körül, ha a tengerre nem mehetek – fejezte be a mondandóját.

– Megértem a fájdalmad – bólogatott a kismanó. – Azonban van egy kérdésem!

A Szelek hercegnője kissé megnyugodva nézett rá. Végre valaki megérti őt! Ez eddig még nem fordult elő.

– Mi volna az a kérdés? – fordult hozzá érdeklődő tekintettel.

– Csillapodott a fájdalmad attól, hogy tönkretetted a házainkat? – kérdezte a kismanó.

A Szelek hercegnője elszégyellte magát. Igaz, hogy a dühe csillapodott, de a fájdalma nem csökkent attól, hogy rombolt.

– Nem. Most még rosszabbul érzem magam, mert ártottam nektek! – mondta.

– Értelek. Nem volna kedved apáddal, a Szelek királyával beszélni? Elmondhatnád neki, mennyire fontos neked a tenger! Talán akkor megengedi, hogy ismét fújdogálj arrafelé! – ajánlotta a kismanó.

– Igen, megpróbálok a magam bajára megoldást találni ahelyett, hogy titeket bántalak! – felelte a Szellők hercegnője, majd levitte a kismanót a házuk elé, és elvonult.

A manók kikérdezték a kismanót a társalgásról, amit a felhők fölött a Szelek hercegnőjével folytatott. Miután töviről-hegyire mindent elmesélt, hozzákezdtek a helyreállításhoz. Nem telt el pár nap, és minden gombaház kalapja a helyén állt. Az élet a régi kerékvágásban folytatódott.

            Egy reggel az óriásgombaházban a kismanó lágy szellőfuvallatra ébredt, mely a nyitott ablakon belibbenve megcirógatta az arcát.

– Kapaszkodj belém, elviszlek a tengerhez! – suttogta a Szelek hercegnője. A kismanó a szellő szárnyán elrepült a homokos tengerpartra, ahol a hullámok tetején fehér hab úszott, a napsugár narancssárgán táncolt a kék tenger vizén.

– Sikerült meggyőzni a Szelek királyát! – mosolygott a kismanó.

Mire a nap magasan járt, a Szelek hercegnője visszarepítette őt az ágyába. A manók az erdő legeldugottabb részén, gombaházaikban, a széltől óvva, a legnagyobb biztonságban éltek ezután. Néha meglátogatta őket a Szelek hercegnője, de csak azért, hogy lágyan fújdogáljon, és a fák lombjának zizzenését hallgassa, no meg azért, hogy láthassa a kismanót.