Erdei mackóház

Erdei mackóház.

            Az erdei ház igazi látványosság volt ezen a környéken. Fából készült falait barnára színezték, a hatalmas ablakok fölé mézesbödönöket rajzoltak, több helyen festett erdei szamóca piroslott rajta.  A csengő brummogott, mikor megnyomták, az ajtó előtt a lábtörlőre maci talpakat rajzoltak. Mindez azt hirdette, itt bizony mackók élnek.

            A mackó család három kicsi bocsa naphosszat a kertben játszott, amíg a szüleik dolgoztak. Mackó papa élelmet gyűjtött, Mackó mama mosott, főzött, takarított. Ha Mackó papa kapott a méhecskéktől mézet, akkor Mackó mama puszedlit sütött belőle. Egy napon, mikor Mackó papa már hazaért a beszerző körútjáról és egy kosár szamócát tett le az konyhaasztalra, postagalamb érkezett.

-Üzent édesanyád, a nagy barnamedve, hogy ő és édesapád megsérültek az erdőben, a nagy vihar idején. Egy hatalmas fa dőlt a házukra, azt szétzúzta, és őket pedig megsebesítette- mondta a hírhozó Mackó papának.

- Vidd hírül a szüleimnek, hogy máris hozom a szekeret és értük megyek!- üzent a mackó.

A postagalamb szállt, szállt, ahogy a szárnya bírta, olyan sebesen, mert szegény barnamedvék nagyon várták a választ. Vitte a hírt, hogy hamarosan érkezik a fiúk, aki segítségükre lesz. Mackó papa szaladt a szekérrel, nem tudta, mekkora a baj. Mikor megérkezett, ott találta földön fekve a két medvét, egy nagy fatörzs nehezedett rájuk, kicsit távolabb pedig az összezúzott házra. Nekiveselkedett és legurította a nehéz fatörzset a medvékről és a házról is. Ezután derült ki, hogy az anyukájának a keze, az apukájának a lába sérült meg, de szerencsére nem tört el.  Felrakta hát őket a szekérre, és hazáig húzta. Otthon Mackó mama előkészítette a vendégszobát, a vetett ágyba lefektették őket. Hoztak nekik enni és innivalót. A három kis bocs ijedten nézte, ahogy a nagyszüleik fájdalmas arcot vágnak, mikor mozdulniuk kell. Másnap reggel Mackó papa a postagalambot elküldte a doktor bácsiért. Ő jött, amint tudott és hozott néhány szem pirulát, amitől gyorsabban gyógyulnak a nagyszülők. Pár nap elteltével érezhető volt a javulás. Mackó papa beszerző körútra indult, Mackó mama mézes süteményt sütött.  A bocsok a kertben játszottak, mikor egy hatalmas oroszlánnak feltűnt a három szabad préda. Ő megszökött a város állatkertjéből és errefelé kóricált. Már nagyon korgott a gyomra, mikor a kis gyámoltalan mackókat meglátta. Odalopakodott hát, de nem jutott nagyon közel, mert a postagalamb hangos vészjel turbékolással tudatta a környéken, hogy nagy ragadozó közeledik. A barnamedve nagyszülők fogták a jelzést, minden teketória nélkül kiugrottak az ágyból, nem törődve zúzódásaikkal a kertbe rohantak, hatalmas dörmögések közepette. Az oroszlán meglátta a két lábra ágaskodott két óriási állatot, és hátrálni kezdett. Mackó mama szinte abban a pillanatban megjelent, fenyegetően brummogott és kimutatta erős fogait.  Végül a hátráló oroszlán Mackó papa karjaiban kötött ki, aki tele mézesbödönökkel igyekezett hazafelé. Az egyikből az oroszlán fejére öntötte a sűrű mézet, aki ettől nem látott semmit, ijedt kapkodásba kezdett. Az arra járó méhecskék rárepültek, és jól megszurkálták, hogy elvegyék a kedvét a bocsoktól. Az oroszlán közben nyalogatta a ráborult mézet, és nagyon ízlett neki. Arra gondolt, nem kellene neki ragadozónak lenni, sokkal egyszerűbb volna, ha ilyen finomságokat enne, mint ez a mézecske. Mivel a túlerővel egyébként sem volt semmi értelme szembeszegülni, így inkább úgy összemézezve ahogy volt, visszakullogott az állatkertbe, ahol egyébként már nagyon keresték.

            A mackó családban lassan helyreállt a nyugalom. A nagy ijedtség után rendeztek egy kerti partit, ahová hivatalos volt minden erdei állat, akinek kedve volt eljönni. Tartott a dáridó estétől reggelig, étel, ital volt bőven, medve táncot jártak, kettőt jobbra, kettőt balra lépkedtek, aztán pörögtek-forogtak, brummogtak, ahogy illik. Jött ám a postagalamb, hogy kérik a szomszéd erdő lakói, csituljanak, mert odaáig hallatszik a mulatság zaja. Ekkor szépen elköszöntek egymástól, mindenki az otthonába húzódott, és folytatták erdei életüket ott, ahol abbahagyták.