Kutyus, a kiskacsa dadus

Kutyus, a kiskacsa dadus.

            A családiház kertjében egy kutyus hűsölt a fa alatt. Erősen sütött a nap, behunyta a szemét, hogy egy kicsit pihentesse.

            A kerítés mellett a bokrok tövében kacsamama üldögélt, körülötte a sárga kiskacsái csipegették a füvet.

– El kellene mennem a boltba! Gyertek, induljunk! – mondta az öt fiókájának. Ők úgy tettek, mintha nem hallanák, amit az anyukájuk kért. Nem volt kedvük elindulni, szívesebben totyogtak itt, mint az utcán a nagy forgalomban.

– Értem, nincs kedvetek. Akkor maradjatok itthon. Megkérem a kutyust, hogy vigyázzon rátok addig, amíg én távol leszek! – szólt a kacsamama.

– A kutyus lesz a dadus? De jó! Tőle azt csinálunk, amit akarunk! – hápogták a kiskacsák.

Kacsamama odalépkedett a szunyókáló ebhez, és megállt mellette. Éppen azon tanakodott magában, hogy fel merje-e ébreszteni, már kezdte nyújtani a csőrét, amivel kicsit megkopogtatja a kobakját, mikor ő kinyitotta az egyik szemét.

– Segíthetek? – kérdezte álmosan.

– Igen, az jó volna! Szeretnék elszaladni a boltba, addig vigyáznál a kicsinyeimre? – érdeklődött szerényen kacsamama.

– Megpróbálhatom! Eddig még úgysem voltam kacsacsősz! – felelt a kutyus.

A mama piros pettyes kendőt kötött a fejére, kis fonott kosarat fogott a szárnya alá, a fiókák lelkére kötötte, hogy jók legyenek és hallgassanak a házőrzőre, majd elindult. A melegben lassan haladt, és a boltban is sok időt töltött. Hazafelé meg kellett állnia, mert az időközben összegyűlt felhőkből hatalmas mennységű eső zúdult le, így beállt egy kapualjba, hogy ne ázzon meg. Időközben dörgött és villámlott is. Gondolatai otthon jártak, a fiókái körül, vajon ők nem félnek-e a hirtelen érkezett zápor láttán.

A kiskacsák az anyjuk elindulása után továbbra is csipkedték a zöld füvet, közben félve tekintgettek a kutyus felé, aki látszólag aludt, de ha jobban megfigyelték, egyik szemét gyakran kinyitotta. Észre sem vették, és egyre közelebb merészkedtek hozzá. Mikor gyülekeztek az égen a felhők, a kutyus sejtette, hogy hamarosan leszakad az ég, ezért arra gondolt, jobb lesz a fedett teraszra felmenni. Egyetlen lépcsőfok vezetett oda. Elindult hát, és vakkantott a kiskacsáknak, hogy kövessék őt.  Ők először meglepődtek, aztán félve ugyan, de utána igyekeztek. A lépcső tövében azonban megálltak. A kutyus bátorításul odanyújtotta az egyik mancsát, abba egyenként belekapaszkodtak, és így könnyen fel tudta őket segíteni. Éppen jókor, mert villámok cikáztak át az égbolton, és nyomában hatalmas hanggal dörgés járt. A fiókák egészen közel húzódtak hozzá, aki ültében védőn karolta át két mancsával mind az ötöt, így biztonságban érezték magukat. Az eső hirtelen zúdult le, és eláztatta az egész kertet, nyomában tócsák maradtak. A kicsik most először láttak ekkora zivatart, a kutyus dadus ölelő karjából úgy figyelték, mintha moziban lennének.

Pár perc elteltével elcsendesült a környék.

– Nézzétek, milyen sok víz van a kertben! Mehetünk úszni! – kiáltott a legsárgább kiskacsa.

A többiek nagy izgalommal leugráltak a lépcsőről, nagyon vonzotta őket a sok tócsa, ezért a legnagyobba azonnal belegázoltak. A kutyus utánuk ment, és letelepedett a hirtelen támadt kacsaúsztató mellé, onnan figyelte, ahogyan a fiókák vidáman csapkodnak a szárnyaikkal. Néha ő is kapott pár cseppet, de egyáltalán nem bánta, mosolygott azon, ahogyan a kicsik fröcskölték a vizet.

Kacsamama sietve totyogott a ház irányába. Már messziről hallotta a hangos hápogást. Alig várta, hogy láthassa, mi történik odabent. Miután belépett az ajtón gyorsan letette a fonott kosárkáját, levette a piros pettyes kendőt a fejéről, és mosolyogva megállt a tócsa mellett, szemben a kutyus dadussal.

– Nem volt semmi bonyodalom, amíg távol maradtam?– kérdezte.

– Nem. Nagyon jól éreztük magunkat! Kedves kiskacsáid vannak! – mosolygott a kutyus.

– Anya, máskor is játszhatunk a kutyával? Voltunk fent a fedett teraszon, láttunk villámokat és hallottunk égzengést! Lett egy saját tavunk, és most fürödhetünk benne! – kiáltotta a legsárgább.

– Persze, játszhattok együtt máskor is, hiszen egy udvarban élünk. Jó sok minden történt veletek ilyen rövid idő alatt! – szólt kacsamama.

            Amíg lubickoltak a fiókák ő és a kiskacsák őrzője megbeszélték a világ dolgait, közben figyelték a kicsiket. Sokkal jobban telt az idő, mint mikor a kert külön zugába húzódtak, ezért mindketten úgy döntöttek, gyakrabban csinálnak közös programot. A fiókák olykor megcsipkedték a kutyus fülét, ő ilyenkor játékosan megkergette őket, a mamájuk pedig mosolyogva nézte, ahogy futkároznak az udvaron.