A vakond tartozása


http://mocorgohaz.hu/

            A vakond már régóta ásott a föld mélyén, olyan járatokat készített, hogy előre, hátra, jobbra és balra is sok-sok métert meg tudott tenni, mégis alig talált táplálékot. Rengeteg élelemre volt szüksége neki és a párjának is, aki nem régen hozott...

Kép forrása: pixabay.com

            A vakond már régóta ásott a föld mélyén, olyan járatokat készített, hogy előre, hátra, jobbra és balra is sok-sok métert meg tudott tenni, mégis alig talált táplálékot. Rengeteg élelemre volt szüksége neki és a párjának is, aki nem régen hozott világra három kis vakond csemetét.

            Már éppen nagyon elkeseredett, hogy ma is éhen marad a családja és ő maga is, mikor a föld felszíne felől hangos kopácsolást hallott. – Vajon mi lehet ez? – kérdezte magától, mert teljesen egyedül volt a sötétben.  Kíváncsian ásott fölfelé, ahogy haladt előre egyre hangosabb lett a zaj.

– Kopp, kopp, kopogok, keresek és találok! – hangzott fentről.

A vakond végre elhányta maga körül az utolsó nagylapátnyi földet is, és kidughatta a fejét a felszínre. A nagy lyukból tekingetett kifelé, körülötte egy hatalmas kupac homok éktelenkedett. Hát bizony, ez az ő műve, az emberek nem fognak örülni, gondolta magában. A kíváncsiság azonban hajtotta tovább, kimászott a járatból, és elindult a hang irányába. A nap erősen sütött, ő hunyorgott a fényben, alig-alig látott szegény. A kopogás egyre erősödött.

– Jó irányba tartok! – biztatta magát hangosan. Egy fa törzsénél állt meg, és feltekintett. Ott egy színes kis madár verte csőrével az öreg fa kérgét, igen szorgalmasan és nagy sebességgel.

– Ó, ez itt a hang forrása! – örvendezett a vakond, végre megtudta, ki csap ekkora zajt a felszínen. A madár észrevette őt, amint lent fülel, feltűnően fényes, fekete bundája és hegyes orrocskája számára ismeretlen élőlényt rejtett, ezért megkérdezte:

– Ki vagy? Mit keresel errefelé? Honnan jöttél? – szólította meg az állatkát.

–  Vakond vagyok. A föld mélyén töltöm a nap nagy részét, táplálékot keresek, nagyon szeretem a hasam, sokat eszem. Sajnos azonban nincs lenn elegendő, talán nem jó helyen keresek, valahol távolabb kellene próbálkoznom. Most is korog a gyomrom! De nem ez a baj, hogy én éhes vagyok, hanem az, hogy három kis csemetém anyukája is nélkülöz a föld mélyén, folyton táplálja a kicsinyeinket, de ha neki nincs mit ennie, erre nem sokáig lesz képes! – panaszkodott a vakond.

– Én a harkály vagyok. Nagyon sajnálom, hogy nem találtál ennivalót, és így nem tudod etetni a családodat. Itt ez az odvas fa, ebben sok a kártevő. Én már jóllaktam mára, de ha elfogadod, szívesen szerzek neked ennivalót, hogy hazavihesd! – mondta. Azzal választ nem várva, rázendített:

– Kipp, kopp, kopogok, keresek és találok! – hangzott a környéken. A vakond csak ámult, olyan erővel ütötte erős csőrével a fatörzset a harkály. A piros csík a sötét fejen sebesen mozgott előre-hátra, meg sem tudta számolni hányszor, olyan gyorsan koppantott a csőrével. Milyen kedves ez a madár! Vajon eredményes lesz a sok munka? Jó volna, mert akkor ő már szaladna haza az ebéddel! Reggeli az úgy sem volt még ma – gondolta.

– Nézd, itt van, amit gyűjtöttem nektek! – szólalt meg a harkály, és lerepült a fáról, odarakott mellé egy hatalmas lapulevélbe csomagolva sok-sok kártevőt.

– Köszönöm neked harkály! Kölcsönbe elfogadom, meglátod, hamarosan megadom a tartozásom!– ígérte, és a hátára vette a csomagot, majd ahogy csak bírt, futott a vakondtúrás irányába. Lemászott a járatba, szerencsére jól tájékozódott, és így tudta, melyik irányba kell mennie, hogy a lehető legrövidebb úton hazaérjen. Otthon a kis földalatti lakásukban már várta a nappaliban vakond mama, a kicsik pedig mélyen aludtak.

– Tessék, egyél!– adta oda az egész lapulevélbe csomagolt ételt a párjának.

– Csak akkor, ha te is megebédelsz velem! –  válaszolta a vakond mama.

– Hát jó! – felelt az apa az unszolásra. Rögvest leültek, ettek-ittak, volt elegendő.  Azután a mama ellátta a kicsi vakondokokat is, majd lepihentek. Vakond papa ekkor elmesélte, hogyan lett úrrá rajta a kétségbeesés, mikor nem talált olyan járatot, ahonnan ételt hozhatott volna. Hogyan hallotta meg a harkály kopogását, és ő hogyan adott neki az ételéből. Vakond mama meghatottan hallgatta. Másnap aztán elköltöztek innen, táplálékban gazdagabb helyet kerestek. Ott új lakásba költöztek, semmiben nem szenvedtek hiányt, és szinte észrevétlenül nőttön- nőttek a csemetéik. Mikor megerősödtek annyira, hogy ők is tudtak hosszabb útra indulni, vakond apa így szólt:

– Gyertek, keressük meg a harkályt, aki egykor segített rajtunk! Szeretném visszaadni a kölcsönt!

Még aznap éjjel elindultak, és hajnalra oda is értek, a régi otthonukhoz. Csodák csodájára, ismét bővelkedett az a terület ennivalóban, így felkeresték korábbi lakásukat, ott kicsit megpihentek. Azután vakond apa vezetésével a három kölyök és a vakond mama a harkályhoz sietett. Hamarosan hallották a kopogást mind az öten:

– Kipp, kopp, kopogok, keresek és találok!

– Ó, itt van a kedves madár, erős csőrével és a piros folttal a fején! Gyorsan szedjünk össze neki kártevőket, had pihenjen ma egy kicsit! – mondta a családjának. Azzal csinált egy vakondtúrást, hozott mindenkinek egy-egy levelet, abba becsomagolták az eleséget, és hamarosan öt adag étellel indultak a felszínre.

– Szia, harkály! Bemutatom a családom! Meghoztuk a tartozásunk! – kiáltott fel a fára.

A harkály meglepődött. Bizony, nehezebben talált élelmet, mint korábban, éppen arra gondolt, hogy tovább kellene állnia. Még szerencse, hogy nem tette meg! Így most találkozhatott a vakond családdal!

– De örülök, hogy eljöttetek! Ez a sok ennivaló, bizony jól jön most nekem! Köszönöm szépen nektek! – örvendezett a harkály majd lerepült a földre, üdvözölte a vakond családot. Ezután sokáig beszélgettek. Arra jutottak, hogy ők annyira jól megértik egymást, hogy a vakond család visszaköltözik a közeli lakásába, és mindig segíteni fogják egymást, ha szükség lesz rá. A harkály mesél majd arról, amit a felszínen, a levegőben tapasztal, a vakond család elmondja, hogy mi történik a föld alatt.

            Tervüket valóra váltották. Még aznap elment a holmijukért vakond papa, átszállította ide, az öreg fa alatti földterületre, a régi lakásukba. Este, mikor lefeküdtek, már mindenki a saját ágyában alhatott. Másnap hajnalban ideáig hallatszott a harkály dala:

– Kipp, kopp, kopogok, keresek és találok!

Nagyot nyújtózkodtak, és boldogan gondoltak arra, közel van az, aki gondoskodott róluk a bajban, és akinek ők is segíthetnek, ha bajban lesz.

       

Kovácsné Demeter Monika Iringó, meseíró

Debrecenben születtem. Itt érettségiztem a Tóth Árpád Gimnáziumban, itt végeztem okleveles vegyészként a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A BIOGAL- TEVA Gyógyszergyárban 40 évig dolgoztam gyógyszerfejlesztőként. Két fiam és négy unokám van. Gyerekkorom óta szeretek történeteket írni. A meseírást 2023-ban kezdtem, és ez új utat nyitott az életemben. Remélem, akik olvassák a meséimet, azoknak örömöt szerzek, mert akk...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!