Az önzetlen hóember

Az önzetlen hóember.

            Hó Ottó egész nap mozdulatlanul álldogált a családi ház kertjében. Az első idei hóból született, két kisfiú és egy kislány építette, az egész család ünnepelte, mikor kész lett. Azt mondták, nagyon kedves a mosolya, bár nem látta magát, nem tudta, hogy ez tényleg így van-e, vagy csak elfogultak vele, de örült a dicséretnek.

            Mikor a gyerekek hazaértek, azonnal odaszaladtak hozzá, és szóltak egy néhány kedves szót, megigazították az orrát, a zöld sapkát a fején, és a piros rojtos sálat a nyakában. Azután bementek a nappaliba, tanultak, majd vacsoráig játszottak. Hó Ottó figyelte minden mozdulatukat, mert az ablakkal szemben állt, és éppen rálátott a szobára.

Mikor a gyerekek aludni mentek, a Hold és a csillagok már teljes pompájukban ragyogtak, és megvilágították a kicsi kertet, ilyenkor a hóember megmozgatta elgémberedett tagjait, majd sétálni indult. Gyalogolt néhány kört a ház körül, óvatosan lépkedett, hogy senki se vegye észre. A szomszéd kertben állt Hó Olga, aki éppen annyi idős volt, mint ő, vele rendszeresen váltott néhány szót. Mindketten suttogtak, így soha nem hallotta őket egy ember sem. Nem tudtak egymás mellé húzódni, mert egy kerítés elválasztotta őket, de így is nagyon közeli barátok lettek. Hó Olgát rózsaszín tüll szoknyába öltöztették, és folyton arról beszélt, hogy szeretne Hó Ottóval táncolni. Ez egyelőre lehetetlennek bizonyult, mert a kerítés rácsain egy egér esetleg átfért, de egy hóember nem. Hamar elszállt az éjszaka, és mire eljött a reggel, mindketten a megszokott helyükön várták az újabb találkozást.

Egyik délután Ottó rendületlenül bámult be a nappaliba, mikor meglátta, hogy a kislány egy magas széket húz a könyvespolc elé, és felkapaszkodik rajta.

– Ebből nagy baj lesz! – sóhajtotta, és átjárta a tehetetlenség érzése. A következő pillanatban a tekintete a nyitva felejtett bejárati ajtóra tévedt. Így már nem volt olyan reménytelen a helyzet. Elindult a ház felé, nem törődve azzal, hogy valaki megláthatja, hogy hóember létére járkál. Ment előre, amilyen gyorsan csak tudott. Hamarosan a nappaliba ért, ahol megcsapta a testét a meleg, nem érdekelte, bár tudta, hogy ez számára végzetes lehet. Nagyon igyekezett, hogy minél hamarabb a széken álló kislány közelében legyen. Éppen idejében érkezett, mert a gyerek nagyot nyújtózott, hogy a legfelső könyvet elérje, és a szék megbillent alatta, ő pedig megcsúszott. A hóember kinyújtotta a két karját, és estében elkapta, így nem esett le a padlóra. A kislány döbbenten nézett rá.

– Hó Ottó, te tudsz járni? – kérdezte.

– Igen, de ezt titokban tartom. Tedd te is azt, ha kérhetlek. Láttam a kertből, hogy veszélyes dolgot művelsz. Aggódtam érted, hogy megütöd magad, ha leesel, ezért jöttem be hozzád, és látod, sikerült elkapnom téged – magyarázta a hóember.

– Köszönöm, de most már tegyél le, nézd, csupa víz lett a ruhám! – szólt közbe a kislány.

Hó Ottó a kandalló felé nézett. A tűz vörösen vibrált benne, ő pedig olvadozni kezdett. A gyerek követte a tekintetét, majd felkiáltott:

– Ottó, szaladjunk gyorsan ki a kertbe, már teljesen lefogytál, alig van belőled valami!

A kiáltásra a két fiú testvére berontott a szobába. Akkorra Hó Ottó már olyan kicsi lett, hogy nem maradt ereje az ajtóhoz menni. A piros sál a padlón úszott a pocsolya tetején, ami belőle lett, a zöld sapka szinte teljesen eltakarta a fejét, csak a piros orr nyúlt ki alóla. Az idősebb fiú felemelte és kirohant vele a kertbe, a jó hideg levegőre. Letették a földre, elkeseredetten nézték a három hógolyót, ami Ottóból lett.

– Jaj, mi történt veled Ottó? – hallatszott a távolból.

A kislány elindult a hang irányába, és hamarosan a kerítésnél találta magát, melynek túloldalán ott állt Hó Olga, könnyekkel a szemében, amik lassan legördültek, és jéggé fagytak az arcán. A gyerek dermedten állt egy percig, majd így szólt:

– Hó Ottó bejött a meleg szobába, hogy segítsen rajtam. Elkapott, így a karjába estem a székről, melyre felkapaszkodtam. Engem megmentett, de ő majdnem teljesen elolvadt. Várj egy kicsit, a testvéremmel együtt mindjárt helyrehozzuk!

Mire ezt elmondta, a két bátyja már mögötte állt.

– Tudjátok, hogy hálálhatom meg Hó Ottó önzetlenségét? – kérdezte a kislány, majd választ nem várva folytatta:

– Úgy látom, hogy a rózsaszín tüllszoknyás hólány nagyon szerette a társaságát. Kérjük meg a szomszéd gyerekeket, hogy segítsenek, és mellette építsük ujjá!

A fiúk jó ötletnek tartották a javaslatát, fogták azt, ami Hó Ottóból megmaradt, és kis idő elteltével már a szomszéd gyerekekkel görgették a három hógolyót a Hó Olga közelében. Gyorsan hízott a három gömb, kisvártatva elkészült Hó Ottó, és jobban nézett ki, mint valaha. A fejére rakták a zöld sapkát, nyakába kötötték a piros sálat, az orrát is a helyére tették. Néhány lépést hátráltak, és elégedetten szemlélték a művet.

Hó Olga könnyei nem tudtak felszáradni, a jégcsapok ott maradtak az arcán, melyen már megjelent egy halvány mosoly. Hó Ottó szeme hálásan csillogott.

– Köszönöm, hogy elengedtetek a kertetekből. Minden nap találkozhatunk, mikor jöttök haza, és akkor halkan beszélgethetünk, mikor senki sem hallja! – mondta Hó Ottó.

A gyerekek bólintottak, és mivel már nagyon későre járt, elköszöntek és hazamentek. A két hóember magára maradt.

            Mikor mindenki aludt, és az utcákra csend szállt, Hó Ottó kinyújtotta a karját, és a jégcsappá vált könnyeket leszedegette Hó Olga arcáról.

– Gyere, táncoljunk! – mondta.

 A rózsaszín tüll szoknyás és a piros sálas hóember összekapaszkodott, és a keringő ritmusára halkan lépegettek. Mikor eljött a reggel, mindkettőjüket boldognak látta, és a két önzetlen figura mozdulatlanul álldogált egész nap, majd este a holdfényben ismét táncra perdültek.