Őzike hiszékenysége

Őzike hiszékenysége.

            A fák lombjai rezzenéstelenül álltak az erdő mélyén. Tikkasztó hőség volt, és nem fújt a szél sem. Jó volt az árnyékban hűsölni, az állatok szerencsésnek érezték magukat, hogy itt élhetnek.

            Egy kis őzike kuporgott az otthonában egyedül, a szülei elmentek már korán reggel, amikor ő még az igazak álmát aludta. A mókus vidáman ugrándozott ágról ágra, sötétbarna bundája gyakran feltűnt a házuk előtt. Szarvas papa és őz mama megkérték őt, hogy vigyázzon a gidájukra. Így fél szemmel mindig arra figyelt, ahol őzike egyedül várta haza a szüleit. A nap már magasan fent járt az égen, mikor az őzike hallotta, hogy kopogtatnak az ajtón.

– Ki az? – kérdezte.

– Anyukád küldött neked reggelit! Elhoztam neked, engedj be! – hangzott a válasz.

– De jó! Már úgyis megéheztem! Megyek, és beengedlek! – felelt boldogan őzike.

Mókuska meglátta az idegent a ház előtt. Egy szarvas álldogált bebocsátásra várva. Nem látta még soha ezen a környéken. Vajon mit akarhat ettől az őzgidától?

– Miért jöttél ide? – kiáltott a mókus.

– Neked ahhoz nincs semmi közöd! – felelt a szarvas.

– Reggelit hozott nekem! Anya küldte! – szólt a gida, aki már a nyitott ajtóban állt. A szarvas belépett a házba, és azt mondta:

– Itt maradok a házatokban, mert én nem építettem magamnak. Maradj csendben, pihenni szeretnék. Add ide a kulcsot, ezentúl nálam lesz, mert ide nem jöhet be senki, csak akit én beengedek.

– Hol a reggeli, amit anyukám küldött? – kérdezte az őzike.

– Nem találkoztam anyukáddal, és nem hoztam neked ennivalót. Láttam őket, hogy a szomszéd réten legelésznek, ezért úgy gondoltam, betérek hozzátok, hogy elfoglaljam a házatokat. Könnyű volt, hittél nekem, és beengedtél. A többi gida mind kilesett először a kukucskálón, és nem engedtek be, mert idegen vagyok – felelte a szarvas.

– Becsaptál engem! – mondta őzgida.

– Miért vagy ilyen hiszékeny? Megérdemled! – mondta a szarvas, és lefeküdt aludni, mert már nagyon fáradt volt. A ház ajtajának kulcsát pedig a feje alá tette.

A mókus, mivel látta a magasból, hogy a gida beengedett egy idegent a házba, azonnal útnak indult, hogy a szüleivel közölje. Nem kellett messze mennie, mert ők már a közelben jártak, hozták a sok finom zsenge füvet a gyereküknek.

– Egy idegen szarvast engedett be a házba a gidátok, mert elhitte, hogy vele küldtétek neki a reggelit! – mondta a mókus.

– Hogy néz ki az a szarvas? – kérdezte őzike papája.

– Egész sötétbarna a ruhája és villámlik a szeme, hatalmas az agancsa, sok seb van a testén!–válaszolt a mókus.

– Tudom, ő egy békétlen állat, mindenkibe beleköt, szeret verekedni, nagyon erőszakos. Jobb távol maradni tőle. Nincs otthona, mert egy őz sem tűrte meg maga mellett a természete miatt! – mondta szarvas papa.

– Van tervetek, hogyan távolítsuk el a házatokból? – kérdezte a mókus.

– Még nincs, de hamarosan lesz! – felelt a szarvas.

Kicsit gondolkodott, majd azt mondta:

– Mókus, hívd az erdő madarait, hogy szálljanak a házunk fölé, és csiripeljék, hogy tűz van a padláson!

Mókus fáról-fára ugrándozva minden madarat megkért, hogy jó hangosan csiripeljenek a szarvas papa háza fölött, énekeljék, hogy tűz van, tűz van! A madarak felröppentek, hamar odaszálltak, és rikoltoztak, ahogy a torkukon kifért:

– Tűz van, tűz van, ég a padlás!

A nagy hangzavarra az idegen szarvas felébredt, hirtelen azt sem tudta hol van, felugrott, és kinyitotta az ablakot, azon kiszökkent a kertbe. Őz mama és szarvas papa már várták őt.

– Miért csaptad be a gidánkat? Miért akartál kitúrni a házunkból? – kérdezték tőle.

– Ti olyan boldogok vagytok, engem pedig nem szeret senki! – mondta a betolakodó.

– Ne légy olyan verekedős, békétlen, kötekedő, akkor majd téged is szeretni fognak! – felelt a szarvas papa.

– Segítünk neked házat építeni a közelben, ha megígéred, hogy többé nem bántasz senkit! –ígérte az őz mama.

– Megváltozom! – ígérte az idegen szarvas.

Eközben a gida megtalálta a kulcsot, kinyitotta az ajtót, és kijött a kertbe.

– Ne higgyetek neki! Be fog csapni titeket is! – kiáltotta.

– Látom, tanultál az esetből – felelte a szarvas papa.

– Gondunk lesz rá, hogy többé ne bántson senkit! De adunk neki még egy esélyt! Segítünk házat építeni, letelepedni, megváltozni! – mondta őz mama.

            Teltek, múltak a napok, a hetek. Mire eljött a tél, az erdő állatainak segítségével szép ház épült a sötétbarna ruhás szarvasnak, aki nagyon igyekezett kedves lenni mindenkihez, mert azt szerette volna, ha befogadják. Közben rájött, hogy nem is olyan nehéz ez. Annyira megszokta, hogy mindenkihez jó, és ezért szeretik az állatok, hogy egy idő után eszébe sem jutott, hogy ő valaha kötekedett mindenkivel. Az ő esetében a változás nagyon sikeresen alakult. Szeretetben és békességben éltek együtt az erdő mélyén mindannyian, még nagyon-nagyon sokáig.