Vonattal a csillagra

Vonattal a csillagra.

            A mozdony orra feltűnt a kanyarban. A peronon egy kisfiú izgatottan figyelte a közeledő járművet, amely kígyózva siklott a sineken. Aznap nagyon sokan vártak erre a vonatra.

            A hangosbemondó már harmadjára kérte az embereket, hogy a vágány mellett vigyázzanak, a menetrend szerinti járat hamarosan befut az állomásra.  Többen előkapták a helyjegyeket, és megnézték még egyszer, melyik kocsiba szól. Apa megfogta a kisfiú kezét, és így szólt:

– Hallottad, bemondták az előbb, hogy a kocsik számozása a vonat végén, tizennyolcas számmal kezdődik. A mi helyünk a húszasban lesz. Menjünk kicsit lentebb!

A szerelvény olyan hirtelen termett előttük, hogy a kisfiú nem is számított rá. Felszálltak rá, és csodálkozva látták, hogy sok– sok kisgyerek utazik rajta. Mindenki mellett ott ült vagy az apukája, vagy az anyukája. Az ülések alatt fonott kosárkában egy-egy kiskutya foglalt helyet. A kisfiú örömmel mutatta az apukájának:

– Nézd apa, a mi kutyusunk az a kis barna kutya! Szerinted ölbe vehetem?

– Biztosan. Hiszen azért tették oda, hogy út közben ne unatkozz. Nézd meg, minden gyereknek adtak egyet! – mosolygott az apukája.

A kisfiú nagy örömmel kapta fel a játékot, és az mondta:

– Szia, kutyus! Örülök, hogy velünk utazol!

– Üdvözöllek a helyjegyes vonaton! – felelt a kiskutya.

– Apa, ez a kutyus tud beszélni! – örvendezett a gyerek. Ezután mindenfelől hallatszott az előbbi mondat:

– Üdvözöllek a helyjegyes vonaton! – mondták a kislányoknak és kisfiúknak a kutyusok, amint kézbe vették őket.

A kiskutyák fehérek, barnák, feketék, foltosak és egyszínűek, csendesebbek és hangosabbak, alacsonyak és magasabbak, tömpe és hosszabb orrúak, egy szóval sokfélék voltak. A legtöbb gyerek az ölében tartotta a játékát.

A kisfiú kinézett az ablakon, látta, ahogyan a fák elszaladnak mellette. Távolabb az országúton autók versenyeztek velük, de mind lemaradt tőlük. A nap már fáradtan küldözgette a húszas kocsira és az egész tájra a sugarait. Kezdett beesteledni. Hamarosan jól láthatóan feltűntek a hold és a csillagok. Bár besötétedett, de nem kapcsolták fel a lámpákat. A szülők körül néztek, és látták, hogy csak a húszas kocsiban van hold és csillagfény világítás. A kalauz sejtelmes mosollyal az arcán betekintett hozzájuk.

– Ebben a kocsiban elromlott a világítás? – kérdezte Apa.

– Vegyék elő a helyjegyeket! Fordítsák arra az oldalra, ahol nincs írás! – mondta válasz helyett a kalauz.

Mindannyian így tettek. Ami ezután következett, az nagyon gyorsan és váratlanul történt. A hold és a csillagok fénye rásütött a fehér papírra, azok lámpaként kezdtek világítani. A kiskutyák ezeknek a sugaraknak a kereszttüzében életre keltek. A húszas kocsi kivált a többi közül, és a levegőben folytatta az útját. Szállt, szállt a fények irányába, a sok– sok csillag felé. A kalauz kezében a kódleolvasó egy távirányítóvá változott. Kitartotta az ablakon, és az összes kislány, kisfiú, apuka és anyuka, a kutyusok, mind– mind elámultak, mert máris a legfényesebb csillagon landoltak. Kiszálltak, a kalauz vezette őket, és egy csodálatos világban találták magukat. A hegyoldalakból források eredtek, mind holdfényszínben pompázott. A réten ezüst pillangók szálltak, a virágok szirmai ezüstösen csillogtak. A gyerekek elengedték a kiskutyákat. Ők mindannyian rohangálni kezdtek, és a hold alakú botokat keresték, melyek elszórtan a földön feküdtek. Amelyik kutyus megtalált egyet, nagy izgalommal vitte a gazdájához, hogy dobja el, hogy ő visszavihesse. Megkezdődött a holdfényben a hold alakú botok repülése. Szálltak a magasban, és közben ezüstösen csillogtak. Néha egy-egy belepottyant a forrás vizébe. Mikor egy kutyus utána úszott, hogy kihozza, az ő szőre is holdfényszínű lett.

A gyerekek hamar rájöttek, hogy a forrás ezüstre tud festeni mindent és mindenkit. Hamarosan mindannyian megfürödtek benne. Így játszottak a távoli csillagon hajnalhasadásig. Akkor a kalauz felemelte a távirányítót, a húszas kocsi ajtajai kinyíltak, és várták a beszállókat.

– A kocsi indulásra kész! – szólt a kalauz, és erre a szülők, akik egész éjjel álmélkodtak, beterelték a gyerekeiket a kutyusaikkal együtt. Az ajtók záródtak, a jármű a kalauz irányításával elindult a sínek irányába.

– Kérem a helyjegyeket! – szólt a kalauz, és összeszedte mind. Betette a zsebébe, ami feneketlennek tűnt.

– Megérkeztünk! – szólt ismét. A húszas kocsi szépen beilleszkedett a többi közé, és haladt előre a szerelvény a cél felé.

            Apa és Anya megállt a kisfiú ágya mellett.

– Milyen mélyen alszik! – mondta Apa.

– Tegnap nagyon későn érkeztetek haza a nagymamától. Biztosan nem aludta még ki magát. Gyere, ne költsük fel, vasárnap van! – suttogott Anya.

– Igen, hagyjuk még aludni! – válaszolt Apa.

Mindketten csendesen kimentek a szobából. Résnyire nyitva hagyták az ajtót, hogy meghallják, ha a Kisfiú ébredezik.

Odalenn Anya megkérdezte:

– Tetszett neki a vonatozás?

– Igen, nagyon élvezte! Majd elmegyünk együtt is valahová vonattal, jó?

– Rendben! – felelt Anya, majd elkészítette a teát és a kakaót, kenyeret pirított és kicsavarta a narancs levét a reggelihez.