Panda maci kóborlása

Panda maci kóborlása.

                    Egy verőfényes nyári napon, mikor senki nem számított rá, a kicsi panda maci útnak indult. Szeretett volna egyet fürdeni a folyóban, mert nagyon meleg volt. Mikor megérkezett a partra, bemártotta magát a vízbe, nem vette észre, hogy nagyon erős a sodrás, és az bevitte őt a folyó közepére.

            Kicsi volt még és gyenge, gyakorlatlan. Ott evickélt már középen, mikor egy kenu evezett mellé.

– Nézzétek, milyen apró panda maci! – szólt az egyik evezős férfi.

– Mentsük ki a vízből, mielőtt megfullad! – folytatta.

Azzal kihajolt, megfogta, és beletette a kenuba az ijedt kis mackót.

– Milyen szerencsém van, hogy kimentettek! – gondolta a panda maci.

– Hazaviszem a kislányomnak! Biztosan elhagyták a szülei! – szólt a férfi.

– Milyen érdekes kaland! – örvendezett magában a panda kölyök.

Hamarosan kieveztek a kenusok a partra, onnan aztán autóval hajtottak tovább. A kis panda már nagyon éhes és szomjas volt, alig várta, hogy valahol adjanak neki egy kis ennivalót. Végre megállt az autó, és kiszállt a sofőr belőle. Elsőként a panda kölyköt emelte ki a hátsó ülésről, egy szép, nagy ház belsejébe vitte. A ház hasonlított arra, ahol pandáék éltek, de a kert nem. Ezen az udvaron hinta, homokozó, szerteszét heverő játékok voltak.

– Nézd kislányom, mit hoztam neked!– hallotta a férfi hangját.

– Jé, egy panda maci! – válaszolt egy szőke, hosszú hajú, kék szemű kislány.

– Olyan, mintha egy plüss figura volna! – folytatta.

– Nem, nem. Ő nagyon is él! Szegényt a folyó közepéről halásztam ki, majdnem megfulladt. Tessék, gondozzátok! – azzal a férfi Anya felé fordult, odaadta neki, ő pedig kiment az autóhoz kipakolni.

Szegény Anya, hirtelen nem is tudta, mihez kezdjen. Aztán eszébe jutott, hogy hoz egy kis zöldséget, gyümölcsöt.

Hogy örült a kicsi panda maci! Úgy ette, mint aki életében most lát először gyümölcsöt! Két mellső mancsába fogta, majszolta. Közben hálásan nézett Anyára, akitől kapta. Mikor jól lakott, nagy fáradtság öntötte el, és mélyen elaludt a neki készített puha ágyikóban. Amíg aludt az emberek utána néztek, hogyan segíthetnének rajta. Ekkor olvasták, hogy őt a legközelebbi állatkertbe be kell vinni, nem tarthatják maguknál. A panda kölyök mikor felébredt, a kislány sírt.

– Nem engedem, hogy elvigyétek őt az állatkertbe! – mondta. Szegényt ott bezárják egy ketrecbe! – zokogta.

– Egy darabig várhatunk – mondta Apa.

– Megpróbálom megkeresni az otthonát. Most aludjunk egyet rá, holnap nekiindulunk! – folytatta.

Közben a kicsi panda otthonában nagy volt a riadalom, mikor észrevették, hogy eltűnt a maci. Égre-földre keresték a szülei, kimentek a folyópartra, végig járták a közeli erdőket. Szóltak a négy nagyszülőnek is, akik riadtan vették tudomásul, hogy elszökött a kicsi panda maci. Összeszedték magukat, megbeszélték, hogy ki, merre indul a keresésére, és egész éjjel talpon voltak. Reggel, mikor visszaértek a házba, csüggedten vették tudomásul, hogy senki sem találta meg a családból őt. Nem adták fel. Enni, inni nem tudtak, aludni sem bírtak, csak járták, járták a környéket szüntelenül. Teltek-múltak az órák, eredménytelenül.

            A kislány és szülei mikor felébredtek, megetették a kicsi panda macit.

– Legyen Pandika a neved! – mosolygott a kölyökre a gyerek. Pandika bólintott, amit beleegyezésnek lehetett venni. Igazából ő jól érezte itt magát, kényelmes szállást kapott, finom reggelivel várták az ébredését, de amint kipihente magát, eszébe jutott, hogy otthon az erdőben várja az egész családja. Ettől elszomorodott. A kislány azonban megszólalt:

– Pandika, most elindulunk, és Apukámmal együtt megkeressük a házatokat. Hátha ott vár téged valaki!

 Pandika nagyon megörült, hogy segítenek neki megkeresni a családját. Hamarosan be is ültek az autóba, és elindultak a folyó felé.

Apa megkereste azt a helyet, ahol betette a kenuba a kis panda macit.

– Itt találtam! – mutatott a folyó azon szakaszára, ahol már majdnem megfulladt szegény.

Kiszálltak az autóból, és úgy folytatták a keresést. Apa ment elöl, középen a kislány, karjában a pandakölyökkel, utána Anya.  

– Nagyon erős a folyó sodrása, még fentebb kell mennünk! – szólt Apa.

Jó ideig haladtak előre, mikor a kislány felkiáltott:

– Nézzétek, ott jön egy nagy Óriáspanda!

Valóban, szemben velük éppen arra tartott a kis maci apukája, aki már ki tudja hányadszor fésülte át a környéket. A kislány letette a kicsi panda mackót a földre, aki ahogy csak bírta, szedte a lábát, szaladt az apukájához. Az Óriáspanda apa arcán kimondhatatlan boldogság sugárzott. Megkönnyebbült, hogy nem esett a kicsinyének semmi baja. Intett az embereknek, hogy kövessék. Egészen a házukig vezette őket. Ott betessékelte a nappaliba, ahol kényelembe helyezhették magukat. Akkor mindenki nagy meglepetésére megszólalt:

– Köszönöm, hogy hazahoztátok a kisfiam! – mondta.

– Egész életemben hálás leszek érte! – folytatta.

Kisvártatva csüggedten megérkeztek a nagyszülők és panda mama is. A szélrózsa minden irányában keresték eredménytelenül a kölyköt. De mikor beléptek a házba felderült az arcuk.

– Itt vagy hát, te kis szökevény! – simogatták, ölelték a kicsi mackót, közben szeretettel tekintettek az emberekre, akik elmesélték, hogyan talált rá Apa a kölyök pandára, hogyan vitte haza, és miért nem az állatkertbe mentek vele. Ahogy hallgatták a pandák az embert, megvigasztalódtak. Tulajdonképpen ez a történet nem végződött rosszul. Megköszönték a segítséget, és megkérték őket, hogy máskor is látogassanak el hozzájuk. Az emberek elindultak hazafelé, és út közben a mackókról beszélgettek. A panda házban az emberekről folyt az eszmecsere, és persze a kölyökről, akinek meg kellett ígérnie, hogy többé egyedül nem megy a folyóra fürdeni.

Teltek-múltak a hetek, hónapok. Nem felejtették el egymást a mackók és az emberek. A kis pandának nagyon hiányzott a kislány.

– Apa, hogy tudunk eljutni az emberek házába? – kérdezte az apját.

– Én is nagyon szeretnék találkozni velük, de gyalog nagyon messze van – mondta Apa.

– Rendben. Akkor szerezzünk autót! Ők is úgy közlekednek!– mondta Pandika.

Apa addig-addig gondolkodott, míg a Nemzeti Park őrének kisteherautóját kölcsönkérte. Az őr jó ember volt, de nem adhatta oda az autót, azt csak ő vezethette.

– Elviszlek én benneteket, de hová szeretnétek menni? – kérdezte a Nemzeti park őre.

A pandabocs elmesélte az ő történetét. A parkőr felkiáltott:

– Ó, hát én ismerem ezt az esetet! A férfi, aki megmentette az életed, a barátom! Én is meg szerettem volna látogatni! Pattanjatok be!

Apa beült a sofőr mellé, Anya és Pandika a hátsó ülésre. Miután elhagyták az erdőt, elég sokáig haladtak az országúton, de végre feltűnt a ház, ahol egy éjszakát tölthetett a bocs. Mekkora meglepetés volt, mikor beléptek az ajtón! A kislány rögtön felemelte a kis pandát, de ő akkorát nőtt mióta nem látta, hogy alig bírta el! Így aztán gyorsan leültette egy fotelba, és meghallgatták egymást. Mindannyian elmesélték, mi történt velük, mióta nem látták egymást. A parkőr és Apa megbeszélték, hogy valahányszor erre jár, elhozza magával a panda családot, hogy egymás életének tanúi legyenek továbbra is.

             Jó társaságban gyorsan repül az idő. A kora esti órákban hazafelé indultak, de sajnos egy kidőlt fa keresztezte útjukat. Óriáspanda apa és Óriáspanda anya azt mondták:

– Kiszállunk, és megoldjuk a dolgot!

Úgy is tettek. Nekiveselkedtek, majd elgörgették a fatörzset. A vadőr egyedül bizony nehezen boldogult volna. Így azonban mire lebukott a nap a fák koronája közé, ők is hazaértek az otthonukba, ahol a fárasztó nap után nagyon gyorsan mély álomba merültek, hogy reggel ismét egy szép napra ébredjenek.