A festő és a királylány

A festő és a királylány.

            Az erdő csendes fái között épült egy kis ház, melyben minden hét végén egy fiatal fiú lakott. Hűséges kutyusa mindenhová követte, sosem mozdult mellőle. A kunyhó körüli kert piros kerítésén túl lombhullató és örökzöld növények susogtak, ha szellő borzolta a leveleiket.

            Kora hajnalban, mikor a nap már kibújt a felhők mögül, a fiú fogta a kisszéket, a festővásznat, az állványt, az ecsetet és a festékeket, és elindult a közeli patak partjára, hogy lefesse a napfelkelte utáni fényekben a tájat. A német juhász farkcsóválva követte. Az erdő hangjai mindkettőjüket megnyugtatták, kizökkentették őket a hétköznapokból. Letelepedtek a vadvirággal sűrűn tarkított partra, a kicsiny, fehérre festett fahíd közelében.

A fiú elmélyülten festett, mikor a túloldalon egy bordó szoknya libbent, amit egy pillanatra látott csak előtűnni a fák mögül. Felállt, és elindult a hídon át a túlpartra. Halkan lépkedett, nyomában a kutyussal. Ahogy közelebb ért, tisztán csengő hangon dalfoszlányok ütötték meg a fülét. Az ének őzekről, mókusokról és sünikékről szólt, akik minden nap egy lány elé jönnek a rejtekükből. A festő kíváncsi lett, ki ennek az angyali hangnak a tulajdonosa, így bekukucskált a bokrok mögé, a fák közé. Intett a kutyusnak, hogy továbbra is maradjon csendben, mert olyan látvány fogadta, amilyenben még életében nem volt része. Sudár, karcsú lány vörös ruhában, aranybarna hajfonatokkal, a karján lévő fonott kosárkából őzeket etetett friss fűvel. A közeli fa ágán egy mókus család várta, hogy sorra kerüljön, dió és mogyoró csörgése hallatszott feléjük. A sünike tüskéire tűzve vitt egy vadalmát, ő már hazafelé tartott.

A lány megfordult, és egy pillanatra találkozott a tekintete az ifjúéval. Ijedten futásnak eredt, nyomában a kis állatokkal.

A festő kicsit rosszul érezte magát, hogy megleste és elriasztotta őt, ezért lehorgasztott fejjel visszatért a vásznához. A keze önkéntelenül nyúlt az ecset után, és órákon keresztül le sem tette azt. A felkelő nap fényében egy mesés jelenet bontakozott ki a keze alól, éppen az, amit látott a túloldalon. Eközben a kutyus ült a kisszék mellett, és ámulva figyelte a gazdáját, aki ilyen szép képet eddig még nem alkotott.

Korgó gyomorral indultak a kis ház felé. Az ifjú a festményt a kandalló mellé állította, majd vacsorát készített a német juhásznak és magának.

Éjszaka nem tudott aludni, azon gondolkodott, ki lehet ez a lány, aki ilyen szépen énekel, és barátai ezek a kedves állatok. Eljött a reggel, mikor haza kellett indulnia, otthon sok feladat várt rá. Gyalogosan, a kutyájával a nyomában indult el az országút irányába. Félórányira a kis háztól állt egy hintó, mely elé hat lovat fogtak be, a kocsis leszállt a bakról, és mélyen meghajolt:

– Parancsára uram, megérkeztem! Otthon már várják! – mondta.

A festő beszállt, az ülésen várta őt a királyi ruhája, azt magára vette, és nagyot sóhajtott. Sajnos gyorsan eltelt a hét vége, amikor festőként élhetett az eldugott kis erdei házban. A lovak száguldottak, mint a villám, egy óra alatt a hegy tetején álló palotában teremtek.

– Hová tudsz elbújni édes fiam? Kerestettelek a vitézeimmel! A szomszédos országot megtámadták, követeket küldtek, hogy segítsünk nekik legyőzni a betolakodókat! A hűséges kocsisod is csak annyit tudott, hogy az erdőszéli országúton kell várnia téged ma reggel! – zúdította rá az apja, a király a panaszát.

– Apám szükségem van nekem is egy helyre, ahová csak a kutyám követ! Most nincs magyarázkodásra idő, látom, a sereget összeszedted, az élére állok, és indulok a csatába! – felelt a királyfi.

Hozták a fehér lovat, és már nyeregbe is pattant a gazdája. A katonák hűségesen követték, és a német juhászt sem lehetett otthon tartani, rohant utána. A határ a királyfi titkos kunyhója mellett húzódott. A patak egyik oldala az országához, a másik már a szomszéd király birodalmához tartozott.

Vágtattak a csatamezőre, ahol a két baráti sereg összefogásának köszönhetően még aznap legyőzték az ellenséget.

A szomszéd király meghívta magához a királyfit, és az ő egész seregét, hogy pihenjenek meg nála, mielőtt hazatérnek. Ők jószívvel elfogadták, mert nagyon fáradtak voltak. Vacsora után mindannyian aludni tértek. Hajnalban, mikor rikkantott a rigó, a fiú kikémlelt az ablakon. Furcsa érzés vett erőt rajta, mert egy pillanatra bordó szoknya libbenését látta maga előtt. Elindult, hogy kiderítse, kié ez a szoknya. Egy lány futott az erdő irányába, karján egy kis fonott kosárral. A királyfi követte. Akkor érte utol, amikor ő már az őzeket etette, és halkan énekelgetett. A fiú szótlanul mellé állt, megfogta a kezét, és húzta maga után át a fehér fahídon, a patakparton, egészen a kunyhóig. Bementek a kis házba, ahol a lány tekintete azonnal a festményre tévedt, mely a kandalló mellett állt.

– Ezt a találkozásunk után festetted? – kérdezte a királylány, aki közben rájött, hogy a királyfi és a festő, aki őt megleste, egy és ugyanazon személy.

– Igen, és azóta nem mégy ki a fejemből! – mondta az ifjú. Letérdelt a lány elé, és azon nyomban megkérte a kezét. A királylány igent mondott, hiszen az ő gondolataiban is ez az ifjú járt, amióta meglátta az erdőben. A német juhász lihegve érkezett meg, éppen a lánykérésre lépett be az ajtón. Mindketten megsimogatták, és hármasban elindultak a palota felé. Ott aztán a királyfi feleségül kérte az öreg királytól a lányát, aki ilyen bátor ifjút szívesen látott a családban.

            Hazafelé a fehér ló hátán ketten ültek, a királyfi és a királylány. Mellettük a német juhász, mögöttük a sereg haladt. Az édesapja és az édesanyja örömmel fogadták a győztes csata vezérét és a leendő feleségét. Világra szóló lakodalmat csaptak. A kis erdei házat sűrűn látogatta az ifjú pár, ahová csak a kutyájuk követhette őket. A festmény a kandalló mellett örökre díszítette a szobát, ahol minden szabad idejüket együtt töltötték.