Barion Pixel

A tehetséges királylány


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

            A színes üveghegyeken túl, egy hatalmas szigeten, melynek banánfáin ezrével termett a gyümölcs és pálmafáin kókuszdióval dobálták egymást a kismajmok, élt egy kedves királylány, szüleinek egyetlen gyermekeként.
            Bájos arcán cs...

Kép forrása: pixabay.com

            A színes üveghegyeken túl, egy hatalmas szigeten, melynek banánfáin ezrével termett a gyümölcs és pálmafáin kókuszdióval dobálták egymást a kismajmok, élt egy kedves királylány, szüleinek egyetlen gyermekeként.

            Bájos arcán csak ritkán játszott mosoly, mert többnyire magányosnak érezte magát. Felüdülést csak az jelentett számára, ha a közeli sziget királyának fia ellátogatott hozzá. Ilyenkor együtt mentek sétálni a tengerpartra, hallgatták a hullámok morajlását, mezítláb sétáltak a forró homokban, és kavicsokat gyűjtöttek. A banánliget fáiról a királyfi annyi banánt szedett, hogy degeszre ették magukat, és mikor leültek a vacsorához, egy falat nem sok, annyi sem ment le a torkukon. Szidták is a szüleik őket ezért! Bűnbánóan meghallgatták, de sosem bánták meg, mert nagyon jól érezték magukat a banánfák árnyékában, és a gyümölcsét is imádták. Azt sajnálták, hogy a kókuszdiót gyakran elcsenték előlük a majmok, igaz, ha hozzájutottak, akkor is csak nagyon nehezen tudták feltörni, pedig a kókusztej igazán királyi csemegének számított.

Mikor a királyfi a családjával hazaindult, a királylány lelkébe azonnal visszaköltözött a szomorúság.

Egyik látogatáskor így szólt a szomszéd király:

– Egy évre elküldöm a fiam külföldre tanulni! Köszönjetek el egymástól! Ha eltelt a kerek esztendő, akkor újra itthon lesz, és meglátogatunk benneteket!

Annak rendje-módja szerint elbúcsúztak, el sem tudták képzelni, hogy ilyen hosszú időt hogy fognak eltölteni anélkül, hogy egymással szót váltanának.

A királyfi elutazott, és a királylány úgy érezte, hogy összedől a világ, nincsen már egyetlen barátja sem. Ült a szobájában naphosszat, a szülei attól féltek, hogy megbetegszik.

A kismajmok a kókusz pálmafán nagyon várták a királyfit és a királylányt, szerettek velük incselkedni, kilopkodni a gyümölcsöt a kezükből, ugrálni és hangoskodni előttük, és most, hogy hosszú ideje nem jártak erre, hiányoztak nekik.

– Elmegyek a palotához, belesek a királylány szobájába, megnézem, hogy jól van-e! – ajánlotta a legkisebb majom, és mikor a többiek helyeseltek, útnak indult. Mikor a palotához ért, a királylány a nyitott ablak előtt üldögélt a díványon, és nagyon bánatosnak látszott. A kismajom a fa ágáról egy jó nagy lendülettel a párkányra ugrott, és hangos makogásba kezdett. A királylány felállt, és közelebb ment hozzá. Arcán halvány mosoly suhant át, mikor a mókás kis állat hagyta, hogy megsimogassa.

– Gyere be hozzám! – hívta őt.

A kismajom elfogadta az invitálást, és beugrott a szobába. Leültek ketten a díványra, és a királylány mesélni kezdett neki. Elmondta, hogy milyen gondolatok jártak a fejében, és milyen történetek jutottak eszébe a királyfival együtt töltött időkről. Mesélt és mesélt, hosszú órákon keresztül, mint a vízfolyás. A kismajmot már nagyon várták a többiek odakint a pálmafákon, ezért mentő ötlete támadt. A királylány csodaszép íróasztaláról elvette az aranytollat és a hófehér írólapot, és odavitte a mesélő lányhoz.

A királylány szava elakadt. Kicsit elgondolkodott, majd megkérdezte:

– Azt mondod kismajom, hogy írjam le ezeket a történeteket?

A kismajom buzgón bólogatott, majd egy ugrással az ablaknál termett, és búcsút intett. Néhány pillanat múlva már messze járt, így nem látta, hogy a királylány az íróasztalhoz ül, és írni kezd. Az aranytoll fut, száguld a papíron, a gondolatokat szeretné követni, de nem bírja szusszal, mert ő sokkal lassabban halad, mint ahogy azok szárnyalnak. A királylány kipirult arccal ír és ír, telnek az oldalak, a lapok, az idő száguld, a hajnal úgy talál rá, hogy a díványon összegömbölyödve alszik, és a teleírt lapok szép rendben sorakoznak az íróasztalán.

Ettől a naptól fogva olyan gyorsan teltek a napok, hogy szerette volna egy kicsit lassítani az időt, mert még rengeteg élmény várt arra, hogy papírra vesse. Minden nap sétált egy nagyot, ilyenkor a banánliget és a kókuszfák felé vette az irányt, ahol a kismajom mindig várta. Bohóckodott vele egy keveset, ő nevetett rajta, és jókedvvel indult haza, hogy tovább írjon. Egyszerre azon kapta magát, hogy eltelt a tizenkét hónap, a kerek egy év, és a szomszéd ország királyfija hazatért. Hamarosan meglátogatta őt, és régi szokásuk szerint a banánligetbe mentek, amíg az apáik a világ dolgait megtárgyalták.

– Hogy érezted magad az elmúlt évben? – kérdezte a királyfi.

– Eleinte lassan haladt az idő, de aztán elkezdtem írni a közös történeteinket, és már észre sem vettem, ha besötétedett, olyan gyorsan eltelt egy nap! – mondta a királylány.

– Elolvashatom? – vágott közbe izgatottan a királyfi.

– Persze. Úgy sem látta még senki. Legalább elmondod a véleményed! – felelte a királylány.

Mikor visszamentek a palotába a királylány megmutatta mit írt az egy év alatt. A királyfi olvasni kezdte, és szinte falta a sorokat.

– Szépen fogalmazol! Tehetséges vagy! – mondta.

– Komolyan tetszik neked? Tessék, itt van mind, vidd haza, ha szeretnéd! – nyújtotta a királylány.

– Rendben. Otthon mind elolvasom! – egyezett bele a királyfi.

– Te még nem mondtad el, hogy veled mi történt az elmúlt évben! – szólt a királylány.

– Eleinte nekem a tanulás töltötte ki a napjaimat, de később esténként festeni kezdtem! Legközelebb elhozok egy néhány képem! Későre jár, most el kell búcsúznom! – mondta a királyfi.

A királylány sajnálta mikor elment, de izgatottan várta a következő alkalmat, amikor eljön hozzá ismét, a festményeivel együtt. Nem sokat kellett várnia. A királyfi jött, és hozott jónéhány szép képet. A királylánnyal együtt szétrakták a szobában, és mindketten csendesen nézték. A királylány szólalt meg először:

–Milyen szép képek! Nagyon tehetséges vagy, gyönyörűek a színek, a formák! A témáid egyeznek az enyémekkel! Te lefestetted azt, amiről én írtam!

– Igen. Leírtad azt, amit én lefestettem! – mosolygott a királyfi.

            Egyikőjük sem vette észre, hogy a kismajom megérkezett, és az ablakpárkányról figyeli őket.

– Milyen szép pár! Együtt gondolkodnak, együtt éreznek, és mind a ketten nagyon tehetségesek! – makogta, és közben büszke volt magára, hogy a királylány kezébe adta a tollat és a papírt, amikor elkeseredettnek látta.

Odabent a királylány és a királyfi boldogan beszélgettek, és még nem is sejtették, hogy ezentúl örökre összekapcsolódik a sorsuk, úgy, mint a betűk a papíron és az ecsetvonások a vásznon

Kovácsné Demeter Monika Iringó, meseíró

PRÉMIUM Kovácsné Demeter Monika Iringó Prémium tag

Debrecenben születtem. Itt érettségiztem a Tóth Árpád Gimnáziumban, itt végeztem okleveles vegyészként a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A BIOGAL- TEVA Gyógyszergyárban 40 évig dolgoztam gyógyszerfejlesztőként. Két fiam és négy unokám van. Gyerekkorom óta szeretek történeteket írni. A meseírást 2023-ban kezdtem, és ez új utat nyitott az életemben. Remélem, akik olvassák a meséimet, azoknak örömöt szerzek, mert akk...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Tóth Lászlóné Rita

2024-01-23 15:25

Tetszéssel olvastam szép soraidat. Bizony, az unalom rossz tanácsadó, nagyon jó gondolat volt, hogy egyikük írt, a másikuk festett. Az alkotás öröme feledteti a magányt. A befejezése is tetszésemre való volt. Szeretettel: Rita