Kutyaugatás

Kutyaugatás.

            A piros tetejű krémszínű házban három gyerek élt a szüleivel. A hatalmas kertben óriási fenyőfák zöldelltek, télen-nyáron gondoskodtak a jó levegőről.

            A kutyaházban egy barna kutyus lakott. Az ő feladata az volt, hogy vigyázzon a kertre és a házra. Lelkiismeretesen végezte a munkáját, minden arra járó embert jól megugatott, ezzel jelezte, hogy eszébe ne jusson senkinek sem behatolni ide, mert ő úgyis kikergeti az idegeneket. Ha elment előttük egy autó, azt is hangosan figyelmeztette, hogy haladjon tovább az úttesten, nehogy beforduljon hozzájuk.

A gyerekek minden nap kimentek játszani a kutyushoz. Felváltva dobálták neki a labdát, amit szorgalmasan visszahordott. Azt gondolta, hogy ő a labdaszedegető. Ettől mindig jobb kedve lett.

Egyik este a vacsoránál azt mondta Apa:

– Holnap hozok még egy kutyát a kertbe. Ketten együtt biztosan nem fognak unatkozni. Remélem, hamar összebarátkoznak!

Másnap a barna kutyus mit sem sejtve állt a kerítésnél és figyelte a terepet. Éppen egy biciklist ugatott meg, mikor Apa behajtott az autóval, és a hátsó ülésről egy juhászkutyát engedett ki.

– Ismerkedjetek meg! Mától ketten őrzitek a házat! – szólt hozzájuk.

A két kislány és a kisfiú megcsodálták a jövevényt, majd enni adtak az állatoknak, később pedig játszottak velük. Az új lakó hangos ugatással köszöntötte a kapu előtt elmenőket. A barna kutyus döbbenten hallgatta. Mikor ketten maradtak, megkérdezte:

– Hol tanultad az ugatást? Sokkal jobban csinálod, mint én! – mondta.

– Így születtem – felelte a németjuhász.

A barna kutya fülét-farkát behúzta és elsomfordált. Úgy érezte, hogy rá már nem lesz itt szükség. Aznap este egyet sem vakkantott. Másnap reggel is csendben maradt. És ezt követően minden nap hallgatott. A juhászkutya átvette a feladatát. Egész nap figyelte a járdát és az úttestet, és ha kellett, ha nem megugatott mindent és mindenkit.

Egyik este a kislány a vacsoránál így szólt:

– Észrevettétek, hogy a barna kutya meg sem mukkan, mióta itt van a németjuhász?

– Ahogy így mondod, valóban nem hallani a hangját azóta – felelte Apa.

Kimentek az udvarra mind az öten.

– Fáj a torkod? – kérdezte Anya.

– Holnap elvisszük az állatorvoshoz! Nagyon szomorú szegény. Biztosan szenved – szólt Apa.

Mikor lefeküdtek, a két kisfiú nem tudott elaludni, azon tanakodtak, hogy a kutyusnak mi baja lehet. Nem jutottak eredményre. Pizsamában, papucsban kimentek hozzá. Ott feküdt egyedül a kertben, bánatosan, hang nélkül.

A testvérek játszani kezdtek vele. Dobálták a labdát, mint régen, és ő boldogan szaladt érte, visszahozta nekik. Örömében még egyet-egyet vakkantott is. A németjuhász odaszaladt a kerítés mellől.

– De kedvesen tudsz vakkantani! – mondta elismerően.

A barna kutya elcsodálkozott. Akkor ezek szerint az ő hangja is tetszik másoknak. Akkor nem is kell csendben maradnia, mint eddig hitte. Meglátta, hogy egy kivilágítatlan kerékpárt tol el valaki a kapu előtt. Odarohant a kerítéshez és jól megugatta.

– Mennyire hiányzott ez a kutyaugatás! – kiáltottak a gyerekek. Megnyugodva tértek vissza a házba és miután lefeküdtek, hamarosan elaludtak.

Odakint a barna kutya boldogan ugatott.

– Hiányzott az ő hangja! Akkor nem is biztos, hogy a németjuhász ugat szebben! – gondolta.

– Barna kutya, próbáljuk meg együtt! – javasolta a németjuhász.

– Rendben van! – felelt a másik.

            Ettől a naptól fogva együtt ugattak. Elég nagy zajt csaptak, egész koncertet adtak. Ezért Apa megtanította nekik, hogy csak azokat kell megugatni, akik rossz szándékkal közelednek feléjük. A kutyaugatás többé nem verte fel a környéket, minden éjjel csend honolt a kertvárosban.