Szivárvány, az unikornis

Szivárvány, az unikornis.

Egy távoli szigeten aranylott Tavaszkirály palotája, melynek hatalmas kertjében élt Szivárvány, az unikornis. A kishercegnő szinte egész nap vele játszott, gyakran sétálgattak együtt a rózsák között, majd megpihentek a hatalmas diófa árnyékában.

Csendes környéken éltek, ezt a helyet nagyon kevesen közelítették meg, mert nem szerepelt a térképen. A kishercegnő és Szivárvány számára boldogan és eseménytelenül teltek a napok, egészen addig, amíg egy nagy hajó ki nem kötött a parton. Sok kisgyerek, felnőtt és tizenkét unikornis érkezett rajta. Az őrség jelezte, hogy idegenek jönnek, így Tavaszkirály eléjük küldte a katonáit.

– Hogy kerültetek ide? – kérdezte a fővezér.

– Nyárországban lakunk, egy hónappal ezelőtt Esőkirály megtámadott bennünket. Apám, a király parancsára a palota személyzetéből néhányan, és mi, gyerekek felültünk erre a hatalmas hajóra, és három hét utazás után kikötöttünk ezen a szigeten – szólt a kisherceg, Nyárország királyának fia. – Vezess, kérlek a királyod elé, szeretnék tőle menedéket kérni! – folytatta.

A fővezér bólintott, és elvezette a csapatot az aranypalotába. A trónteremben már várta őket Tavaszország királya, sajnálattal vette tudomásul, hogy Nyárország királyát megtámadták, és azonnal szállást és ételt adott a menekülteknek, akik elfáradtak a hosszú utazás alatt, és mindannyian lepihentek.

A tizenkét unikornis szomorúan álldogált a kertben, mert róluk elfeledkeztek a gazdáik. A kishercegnő egy fehér padon olvasott, Szivárvány érdeklődve hallgatta, amikor a tizenkét unikornis egyszerre sóhajtott fel:

– Mi lesz velünk? – kérdezték mindannyian.

A kishercegnő meghallotta, felpillantott, és meglátta, amint a távolban tanácstalanul várakoznak.

– Gyere Szivárvány! Vigasztaljuk meg a vendégeket!  – mondta, és felállt. Az unikornis egy kicsit vonakodva indult el, mert még sohasem találkozott idegenekkel, de a kishercegnő bíztatta:

– Ne félj, ők is olyan unikornisok, mint te! Nem bántanak!

Ezekre a szavakra Szivárvány erőt vett magán, és bátrabban lépkedett tovább. Amikor odaértek, az unikornisoknak remény csillant meg a szemében.

– Talán ők adnak szállást! – gondolták.

A kishercegnő megsimogatta mindegyiküket, és közben így szólt:

– Látom, hogy nagyon fáradtak vagytok! Hozatok nektek ételt és italt, azután megpihenhettek Szivárvány házában! – mutatott a palota melletti szivárvány színűre festett ház felé.

– Ott nem férünk el mindannyian! – kiáltott Szivárvány, mert még mindig tartott a jövevényektől.

– Nem akarunk téged zavarni, nem szeretnénk kitúrni, ne félj! – szólt lemondóan egy rózsaszínű unikornis. Szivárvány ránézett, és meglátta a szomorúságot a szemében. Rápillantott a többiekre is, és ugyanezt a fáradt, lemondó tekintetet vette észre mindenkinél.

– Ha összehúzzuk magunkat, akkor lesz tizenhárom hely! – szólt csendesen. A kishercegnő büszkén emelte fel a fejét, mert nagyon örült, hogy Szivárvány ilyen jószívű.

– Ott vár a szivárvány színűre festett házban a vacsorátok! Egyetek, igyatok, és aludjatok jól! – mondta, és búcsúzóul újra megsimogatta mind a tizenhárom unikornist. Mindannyian elindultak, és ezen a napon olyan gyorsan elaludtak, hogy észre sem vették, amikor egy csillag bekukucskált az ablakon, és látta, hogy mindannyian békésen szuszognak. Azután bekúszott a csillagfény a palotába, oda, ahol a gyerekek és az őket kísérő felnőttek aludtak, és boldogan vitte el Nyárország királyának a hírt, hogy a hajó utasai biztonságban vannak. A király ereje megsokszorozódott, és a csapataival elüldözte Esőkirályt, aki már egész tengerrel árasztotta el a földjeiket.

– Engedd végre, hogy nyár legyen! Ne zúdítsd ránk ezt a rengeteg vizet! Vonulj el innen, és megígérem, hogy szólok, ha ismét szükség lesz rád! – kiáltotta, és Esőkirály belátta, hogy jobb lesz, ha most elmegy, és akkor tér vissza, ha hívják.

A reggel mindkét országra ragyogó fényekkel jött el. A kisherceg kinyitotta a szemét, és azonnal eszébe jutott a tizenkét unikornis, akik talán még mindig a palota kertjében álldogálnak. Gyorsan felöltözött, és kirohant a kertbe.

– Rózsaszínű, zöld, kék, sárga, narancs, barna, ezüst, fehér, vörös, lila, ibolya, aranyszínű unikornisok, merre vagytok? – sorolta kétségbeesetten.

A kishercegnő fésűvel a kezében kilépett a szivárványszínű ház ajtaján.

– Ne aggódj! Itt vannak Szivárványnál! – mutatott a házra mosolyogva. – Kialudták magukat, mindegyiket megfésültem, és most éppen reggeliznek! – folytatta. – Gyere velem! – hívta a kisherceget.

A kisherceg és a kishercegnő együtt léptek be a szivárványszínű házba, ahol nagy egyetértésben ültek az asztalnál az unikornisok. Össze kellett magukat húzni, hogy mindannyian elférjenek, de úgy tűnt, hogy ezt egyáltalán nem bánják. Szép színes sörényük különböző színekben pompázott, és jókedvűen beszélgettek.

– Elfeledkeztem rólatok, ne haragudjatok! – kért bocsánatot bűnbánóan a kisherceg.

– Ne emészd magad! Megbocsátunk! – kiáltott az aranyszínű unikornis. Barátot találtunk! – mutatott Szivárványra.

A kisherceg megnyugodva hagyta őket a házban, és a kishercegnővel kisétáltak az ajtón. Körbejárták a távoli szigetet, Tavaszországot, ahol egészen mostanáig csendesen és eseménytelenül teltek a napok. Megcsodálták az óriási fákon csüngő színes gyümölcsöket, a kisherceg szedett néhányat és mindegyikben érezte a tavasz ízét. Ledőltek a harmatos fűbe az arany és gyémánt virágok közé, nézték a felhőket, és találgatták, hogy melyik milyen állatra hasonlít. A kisherceg azonban hirtelen elszomorodott, mert eszébe jutott Nyárország, az otthona, melyet Esőország királya talán még mindig áztat.

– Nézd, az a napsugár éppen a kezeden játszik! – mutatott rá a kishercegnő a fénylő csíkra, mintha megérezte volna, hogy fel kell vidítania.

A kisherceg megfordította a kezét, és a tenyerében felvillant egy kép, ami a hazájából érkezett. Elvonult a vihar, nem esett már az eső, és Nyárország királya megkönnyebbülten járta az országot, ahol a nap szárította a földeket. 

– Hazatérhetünk! – kiáltotta, de aztán elcsendesült. – Örülök, hogy megismertelek! – folytatta. – Gyere el velem, megmutatom, mi jön a tavasz után! – tette hozzá.

A kishercegnő elgondolkodott. Hosszú az út, és ő még sohasem volt távol Tavaszországtól.

– Majd egyszer megnézem! – felelte talányosan.

Visszamentek az aranypalotába, melynek kertjében Szivárvány és a tizenkét színes unikornis várakozott.

– Búcsúzzatok el, indulunk haza! – mondta a kisherceg.

– Maradjunk még!  – kiáltotta a rózsaszínű. Nézd, mit tanultunk! – folytatta, és megemelte a szárnyait.

– Óh, eddig, nem tudtatok repülni! – csodálkozott a kisherceg.

– De már tudunk! Csak figyelj! – utasította a vörös unikornis, és mindannyian a magasba emelkedtek. Elöl haladt Szivárvány, és utána a többiek.

A kishercegnő és a kisherceg mosolyogva nézték őket, mert már tudták, hogy nem kell elszakadniuk egymástól hosszú időre.

            Az unikornisok ettől a naptól fogva szívesen szállították a gyerekeket a tavaszból a nyárba, a nyárból az őszbe, az őszből a télbe, azután pedig a télből a tavaszba és a tavaszból ismét a nyárba. Az útvonal mindig ez maradt, de mivel az unikornisok gyorsan repültek, a gyerekek gyakran találkoztak egymással, és örökre barátok maradhattak. Szivárvány alig várta, hogy a tizenkét unikornissal ismét megoszthassa a házát, mert az idők folyamán nagyon megszerették egymást.