A királylány örömkönnyei

A királylány örömkönnyei.

A palotában fényes esküvő zajlott. A gyémántkövekkel díszített csillár csak úgy remegett az éljenzéstől, ami a királylánynak és újdonsült férjének szólt.

            A fiú és a lány az esküvőn találkoztak először. Az apák, a két király, jó barátságban voltak. Gyermekeik születésekor eldöntötték, hogy ha felnőnek, egymásnak adják őket, így a két szomszédos országot egyesíthetik. A királyfi magas, erős, barna hajú, tanult és okos ifjú, a királylány karcsú, szőke, kedves és megértő lány volt. Az oltár előtt azonban úgy álltak, mint két idegen. Nem csoda, hiszen alig ismerték egymást. Mindketten tudták, hogy az országuk érdeke miatt jött létre ez a házasság.

A lakodalom hét nap és hét éjjel zajlott. Az emberek mulattak, ettek-ittak, táncoltak. A két fiatal a követeket fogadta, akik ajándékokkal halmozták el őket. A hivatalos események miatt nem tudtak egymással beszélgetni, csak a tekintetük találkozott néha.

Az esküvőnek azonban hamarosan vége szakadt. Másnap hírnökök jelentek meg a királynál, hogy az északi szomszédot megtámadta a tenger királyának serege, és nyomulnak előre, az egész szárazföldet birtokba akarják venni. A király hadba hívta a sereget. A királyfi nyergeltette a lovát, és az élre állt, hogy a katonákat a győzelem felé vezesse.

-Nem adjuk a tengernek az országainkat! – kiáltotta. Elbúcsúzott a feleségétől, és arra gondolt, hogy annyi idő sem jutott kettejüknek, hogy jobban megismerjék egymást.

-Visszatérek!- ígérte csendesen, mikor látta a fiatal királyné riadt tekintetét.

A sereg keményen küzdött a tenger királyának katonáival. A királyfi nappal harcolt, este levelet írt, és postagalambbal elküdte a feleségének. Arról írt, mennyire örül, hogy megismerte őt, hogy milyen szép lesz az életük együtt. Mesélt a hazájáról, ahol született, az ottani erdőkről, mezőkről, folyókról és tavakról. A madarakról, akik reggel dalukkal ébresztik az embereket, őzikékről és sünikről, akik a közeli erdőben élnek. A háborúról azonban nem ejtett egy szót sem. Hetek teltek el, és a királylány egyre izgatottabban várta a postagalambot, aki a férje levelét hozta. Nagyon szerette a történeteit olvasni. Ezeken keresztül egyre jobban megismerte őt, egyre közelebb került hozzá. A fiú szeretettel és őszintén írt, sorai simogatták a lelket.  A felesége minden éjjel válaszlevelet küldött neki. Ezekben saját magáról, az életéről írt. Ahogy az idő telt, egyre jobban szerette volna, ha véget ér a harc, és a királyfi hazatér hozzá.

A királyfiban a felesége levelei tartották a lelket. Nem szerette a háborút, bár tudott keményen harcolni az országáért, a népéért. A tenger királyának hadserege nagyon erős volt, de az övé okosabb, így csellel sokkal több csatát nyertek meg.

Az egyik alkalommal, mikor már közeledett az este és visszavonulót fújt mindkét sereg, a királyfi lova az utolsó pillanatban megbotlott, és eltört az egyik lába. Ekkor még a harcmező közelében jártak, a többiek azonnal segítségükre siettek. A fehér ló fájdalmasan nézett a gazdájára.

-Hagyd itt őt, nem tudsz rajta segíteni!- tanácsolták a katonái.

-Nem, én nem hagyom magára szegényt, hősiesen küzdött velem, nem hagyom őt cserben! Ti viszont induljatok a táborba, pihenjétek ki magatokat holnap reggelig! Akkor ismét harcok várnak ránk! Ez parancs!- felelt a királyfi.

A katonái engedelmeskedtek, így ő egyedül maradt a harcmezőn a lovával. Sínbe rakta és bekötözte a lábát, vizet adott neki és nyugtatgatta. Maga sem tudta, hogy fogja meggyógyítani, csak azt tudta, hogy mindent megtesz érte.

A tenger királya úgy döntött, hogy éjjel megtámadja az ellenfelet. Ő maga ment felderíteni a terepet. Út közben látta meg a királyfit, amint a lovát ápolja. Ő is nagyon szerette a sajátját, megértette a másik ember aggódását. Mikor odaért melléjük, a kezét nyújtotta:

-Van egy varázsitalom, hét tenger vizéből öntöttem össze, ha ezt megitatod a paripáddal, reggelre összeforr a csontja!- mondta, és visszafordult, nem kémkedett tovább.

A királyfi megitatta a lovával a varázsszert, és az szemlátomást jobban lett. Együtt töltötték az éjszakát, ott, a harctéren. Reggel aztán a fehér paripa lábra állt, és folytathatták a háborút.

A királyfi egész serege csodálta ezt a gyógyulást, alig akartak hinni a fülüknek, mikor meghallották, hogy a tenger királya segített.

-Nem lehet olyan elvetemült, gonosz ember, mint ahogy gondoltuk, ha meggyógyította a királyi paripát!- mondogatták.

Az ellenfél közeledett feléjük. A királyfi a lován elébük ment, nem törődve a feléje irányított nyílvesszőkkel.

-Tenger királya, köszönöm, hogy segítettél a lovamon! Nekünk nincs személyes bajunk egymással, mondd, miért harcolunk? Sok a hasonlóság bennünk, mondd, miért akarjuk a másik pusztulását? – kérdezte a fiú.

Az ellenség leeresztette az íjakat. A tenger királya döbbenten nézte a vakmerő ifjút.

-A területetek kell nekem! Ahhoz nem jutok másképp, csak ha elpusztítalak titeket!- felelte.

-Te nem vagy gonosz! Ezt nem akarhatod! Hatalmas területek vannak a birtokodban! Miért nem elégedsz meg azzal? Akkor jössz látogatóba hozzánk, amikor szeretnél! Ha nálunk vagy és olyankor alkalmazkodsz a mi szokásainkhoz, bármikor szívesen látunk! – hívta őt a királyfi.

A királyfi fehér lova elindult a tenger királyának lova felé. A két paripa egymással szemben állt, és üdvözlésként felemelték mellső lábukat. A két lovas látva ezt rádöbbent, hogy a lovaik egy ménesből valók. A tenger királya így szólt:

-Nem harcolok ellened. Elég területem van már. Maradjon a tiéd a birtokodban. De gyakran meglátogatlak! Nem biztos, hogy tudok alkalmazkodni a szokásaitokhoz, de megpróbálom!

-Ez a beszéd, kezet rá!- szólt a királyfi. A két sereg hangos éljenzésbe kezdett. Valójában senki nem akarta a háborút.

A királylány aggódva állt az ablakban. Egyre csak a postagalambot várta. Előző este nem kapott hírt a férjéről. Attól tartott, hogy valami baja esett. Nem tudott aludni egész éjjel, a királyfi korábban írt leveleit olvasgatta. Rájött, hogy ő ilyen jó emberrel, mint ő, egész eddigi életében nem találkozott. Csak most ismerte fel, hogy a sors őket egymásnak teremtette. Leírta ezt egy levélben, és azt remélte, hogy a postagalambbal, ami a királyfitól érkezik, még aznap elküldheti neki.

- Gyere postagalamb, várlak!- kiáltotta. Ebben a pillanatban megjelent a királyfi a fehér lovon, mögötte az egész nagy serege. A királylány elébe futott, és kezében a levéllel integetett. Arcán könnyek folytak, ezek azonban örömkönnyek voltak. A királyfi felemelte magához a nyeregbe, kivette a kezéből a papírt, és felolvasta a királylány mondatát:

-Minket a sors egymásnak teremtett!

A nép és az egész hadsereg éljenzésbe kezdett. Addig éltették hangos kiáltásokkal a fiatalokat, amíg a királylány örömkönnyei felszáradtak. A mosoly azonban ott maradt az arcán. Nem volt már miért búslakodnia.

            A királyfi elmesélt mindent szép sorban. Miután kipihenték magukat, bált tartottak a palota nagytermében. A király ünnepélyes körülmények között átadta a koronát a királyfinak, aki megígérte a népnek, hogy megőrzi a békét örökkön örökké az országban.