Levél a Mikulásnak (Vigyázz rám!)

Levél a Mikulásnak (Vigyázz rám!).

            A távoli, hóval födte hegyek lábánál egy hatalmas házban élt a Mikulás, aki egész évben arra készült, hogy december hatodikán meglátogassa a gyerekeket, és teljesítse a kívánságukat. Nagyon várta a találkozást, minden kisfiút és kislányt ismert, hiszen varázslatos távcsőjével az összes házba betekinthetett, és különleges rádiója minden szót továbbított.

            Tudta, hogy ki, mire vágyik legjobban, és azt is, hogy alapjában véve minden kisgyerek jó, még akkor is, ha olykor nem pakolják el a játékaikat, nem fésülködnek meg, vagy nem mosnak fogat mikor a szüleik erre kérik őket. Ahhoz, hogy az összes kívánságot teljesíteni tudja, szüksége volt a manók segítségére, akik éjjel-nappal sürögtek-forogtak a játék és édesség gyárban. November közepén már hegyekben álltak a jegyzetek az asztalán, melyeken az szerepelt, hogy ki, mit szeretne kapni Mikulásra. Egy másik listán a lakáscímek sorakoztak, ezeket a rénszarvasoknak készítette, hogy idejében meg tudják tervezni az útvonalat. Százan szokták húzni a hatalmas aranyszánt, amely mindig roskadozott a csomagoktól. Az ünnep előtt egy hónappal már próbaútra indultak, ilyenkor az emberek hirtelen felvillanó, majd tovatűnő fényeket láttak az égbolton, ezek a kivilágított szán fényei voltak, de ők azt gondolták, hogy repülő haladt el felettük. A Mikulás minden évben elégedetten vette tudomásul, hogy a járműve továbbra is alkalmas arra, hogy a Föld minden gyermekének elszállítsa vele az ajándékokat. Megsimogatta mind a száz rénszarvas hátát, és megköszönte nekik, hogy egész évben edzették magukat a nagy útra.

Naponta látogatta a gyárat, hogy nyomon kövesse, hány csokoládé Mikulás és hány játék készült már el.

Ebben az évben sem történtek a dolgok másként, mint az eddigiekben. A Mikulás a kezében tartotta a jegyzeteit, ellenőrizte, hogy melyik gyerek ajándéka készült már el, és azt a sort kipipálta. A munka nagyon jól haladt, a manókat összehívta, és megdicsérte érte.

Már a lista vége felé tartott, mikor egy levél érkezett hozzá az éjszakai csillagfény postával. Így szólt:

„ Kedves Mikulás bácsi!

Azt mondta a tanító néni, hogy tőled bármit kérhetnek a gyerekek. Harmadikos vagyok, egyedül ülök a padban, senki nem akar mellettem lenni. Szünetben mindig csúfolnak, mert Anya varrja a ruháimat, és nem olyan, mint az övék, de szerintem nagyon szép. Nekem nincs hercegnős tolltartóm, mint a többi lánynak, a testvéremét kaptam meg, amin egy régi rajzfilm figura képe néz rám, aranyos, nagyon tetszik. A táskám is más, mint a többieké, nincsenek rajta fényvisszaverők, de nekem nem is kell, mert Apa vagy Anya mindig elém jön az iskolába. Igaz, gyalog járunk, mert nincs autónk, de a szüleim szerint a séta jót tesz nekünk, és ezért én nem is bánom.

Az a kérésem Mikulás, hogy vigyázz rám az iskolában, ne csúfoljanak a többiek, sem a ruhám, sem a tolltartóm, sem a táskám miatt, mert nekem nagyon kedvesek. A szüleimet nem kérhetem erre, mert ők nagyon szomorúak lennének, ha megtudnák, hogy engem bántanak, kérlek, nekik ne szólj. A tanító néninek sem szabad megmondani, mert akkor árulkodó kislány leszek.

Üdvözöl: Veronika”

Az öreg nagyszakállú úgy döntött, hogy utánanéz a dolognak. Másnap reggel az egész napot Veronika és osztálytársainak megfigyelésével töltötte, és szó szerint azt tapasztalta, amit a kislány leírt. Gondolkodott a megoldáson. Következő éjjel az egyik rénszarvassal és egy kis szánnal meglátogatta Veronika édesanyját. Megkérte őt, hogy menjen vele a gyárba, mutassa meg a manóknak, hogyan kell olyan ruhát varrni, mint Veronikának van, és hozza magával a tolltartóját és a táskáját is. Az asszony boldogan eleget tett a kérésnek, hiszen sok éve, még gyerekkorában történt, mikor a Mikulással személyesen találkozott, élmény volt őt látni. A Mikulás hatalmas házában a varrodában megmutatta, hogyan kell olyan ruhácskát varrni, amit Veronikának készített. A tolltartót és a táskát odaadta a manóknak, akik lerajzolták, hogy a következő napokban ehhez hasonlókat készítsenek. Mire eljött a hajnal, Veronika édesanyja már békésen, mosollyal az arcán aludt az ágyában.

A manók és a Mikulás a hóval födte hegyek lábánál nem tétlenkedtek. Hamarosan elkészültek a ruhák, a tolltartók és a táskák. Néhány egyedi darabot csináltak, és elvitték Veronika iskolájába, ott megkérték a tanító néniket, hogy a Mikulás ünnepségen azoknak a gyerekeknek adják oda, akiket meg szeretnének jutalmazni.

Az ünnepséget korábban tartották, mint ahogy ő az otthonokba érkezett, ezért varázs távcsövével nézte és különleges rádióján hallgatta. Veronika osztálytársai közül is kapott néhány gyerek a tolltartóból, a táskából, és a ruhából. A tanító néni elmondta, hogy ezeket a darabokat a Mikulás személyesen hozta. Mindenki szeretett volna belőle kapni, de csak néhányaknak adtak, jutalomként. A kisfiúk és kislányok rajongva nézték az ajándékokat, hiszen ebből csak nagyon kevés van! Mikor Veronika visszament az osztályba, a társai tülekedtek azért, hogy mellé ülhessenek. Nézegették a tolltartóját, a táskáját, és dicsérték a ruháját. Ettől fogva ő lett a legnépszerűbb kislány.

Aznap éjjel tizenöt levél érkezett abból az osztályból a Mikuláshoz. Épp ennyi volt az osztályban a lányok létszáma. Mindannyian olyan ruhát kértek, mint a Veronikáé. A Mikulás azonnal válaszolt mindenkinek. A levélben ez állt:

„Kedves kislány!

 Fordulj Veronika édesanyjához, ő segít a kérésed teljesítésében. Nekem már nincs lehetőségem, azonnal indulok a száz rénszarvassal, viszem a hintón az elkészült ajándékokat a Föld gyerekeinek.

Üdvözlettel:

Mikulás”

            A gyerekek szüleikkel együtt elmentek Veronika anyukájához. Ő szívesen megvarrta a ruhákat, mely a többi anyukának nagyon tetszett, így a későbbiek során hozzá mentek, ha szükségük volt ilyesmire, nem az áruházba. Veronikának sok barátnője, az anyukájának rengeteg munkája lett. A Mikulás ajándékosztás utáni időkben a hóval födte magas hegyeken túlról elégedetten nézte varázs távcsőjével, ahogy Veronika és a többi gyerek szünetekben együtt játszik az udvaron, a kislányéhoz hasonló, azóta roppant népszerűvé vált ruhákban.