Az önzetlen mackó

Az önzetlen mackó.

            A gyerekszoba polcán szép sorban üldögéltek a játékok. A barna mackó nyugodtan várta, hogy a gyerekek befejezzék a tanulást, és végre levegyék őt onnan. A rózsaszín ruhás baba mérgesen nézett a kisautók között, felhúzta az orrát, nagyon méltánytalannak tartotta, hogy nem törődik most vele senki, azt gondolta, ő különb mindenkinél, vele mindig foglalkozni kell.

            Egy kisfiú és egy kislány a leckéjét írta az asztalánál. Már nem sok hiányzott belőle, szerették volna minél hamarabb befejezni, hogy aztán estig játszhassanak. Egyszer csak zajt hallottak a polc felől. A kislány felállt, és odament. Látta, hogy a hosszú, szőke hajú baba rádőlt a piros sportautóra.

– Nem sokára megfésülöm a hajad! – mondta, miközben felültette. A rózsaszín ruhás elégedetten mosolygott. Érdemes volt fészkelődnie, így felhívta magára a figyelmet, de egyébként is biztos őt választotta volna a kislány, hiszen ő sokkal szebb, mint a többiek, megérdemli, hogy folyton vele foglalkozzanak.

A barna mackó kicsit elszomorodott, mert eszébe jutott, hogy talán ma nem lesz idő arra, hogy sétálni menjenek a gyerekekkel. Rögtön utána eszébe jutott, hogy a baba öröme meglesz ma is, így talán nem panaszkodik tovább. Lehet, hogy dicsekedni fog, hogy azért játszanak vele, mert ő a legszebb, a legokosabb, de ez mégiscsak jobb, mintha duzzog egész éjjel és a gyerekeket szidja. Holnap is van nap, és akkor talán rá is sor kerül! Jobb, ha ül tovább mozdulatlanul és csendesen a helyén.

A kisfiú, amint elkészült a feladatával, az autókat vette le, és azokkal kiszaladt a kertbe. Hamarosan követte őt a kislány, és hintázni kezdett. Odabent a szobában a baba felháborodott.

– Megígérte, hogy megfésüli a hajam! Hogy mert engem itt hagyni egyedül? – dünnyögte a többieknek.

– Meglátod, mindjárt visszajön érted! – nyugtatgatta a barna mackó.

– Ne szólj hozzám, nem érdekel a véleményed! – ripakodott rá a dühös baba.

A mackónak rosszul esett, hogy így rákiabáltak. A szíve elszorult, a szeme elhomályosodott. nem szólt többet, hallgatta, ahogy mérgelődik a rózsaszín ruhás.

– Siethetne már egy kicsit! Hol marad? Mi lehet nálam fontosabb? Jöjjön ide hozzám azonnal! – kiabálta.

Ekkor megjelent az ajtóban a kislány. Odaszaladt a polchoz, és a barna macit emelte le.

– Gyere, hintázzunk együtt! – mondta, és már szaladt is vele.

A maci egy pillanatra nagyon boldog lett, de aztán eszébe jutott, hogy a baba tovább fog mérgelődni, hiszen úgy gondolja, mindig övé az elsőbbség. Erőt vett magán, és suttogva megszólalt:

– Köszönöm, hogy engem választottál, nagyon szeretek veled játszani, de a hosszú hajú babádnak megígérted, hogy megfésülöd, nagyon szomorú lesz, ha nem teszed! – mondta.

– Beszélő maci vagy? Eddig meg se szólaltál! – mondta a kislány.

– Mert nem volt fontos mondanivalóm. De most van! – felelte a maci.

– Szívesen hintáznál, de sajnálod a babám, mert nem vele foglalkozom? Milyen önzetlen vagy! – csodálta őt a kislány.

– Menj be érte, engem pedig tegyél vissza a polcra! – javasolta a barna maci, pedig nagyon nem volt kedve ott üldögélni.

– Igazad van, megígértem a babámnak, hogy megfésülöm. Téged leültetlek ide a plédre, látod, ott van a bokor előtt. Levegőzz egy kicsit, amíg megigazítom a haját. Aztán jövök érted, és sétálunk egyet! – mondta a kislány, azzal úgy tett, ahogy elhatározta.

Miközben fésülgette odabent a babáját, a maci örömmel nézelődött kint. Figyelte, ahogyan a madarak röpködnek, és ahogyan a felhők úsznak az égboltbon. Nagyon jól érezte magát. Felcsillant a szeme, mikor a kislány megérkezett, és az ölébe vette.

– Gyere, menjünk sétálni! – mondta, és elindult.

A maci nagyon szerette ezeket a sétákat. Ilyenkor jól megfigyelte a környéket. Látta, amint a szomszédban füvet nyírnak, figyelte a bicikliző embereket. Mikor hazaérkeztek, már esteledett. A kislány visszatette a polcra, és most a társaság középpontja lett, minden játék rá figyelt, kérdezgették, merre járt. A barna maci szép sorban elmesélte. A rózsaszín ruhás babát nem érdekelte mit mond, egyre csak azt hajtogatta, hogy itt ő a legfontosabb, és nem érti, miért nem vele törődnek egész idő alatt.

A piros autó, aki mindent látott és hallott a kertben, megunta a panaszkodást.

– A barna macinak köszönheted, hogy megfésülték a hajad! Ő szólt a kislánynak, hogy jöjjön be érted! Te mindig magadra gondolsz, most sem hagyod őt beszélni! – mondta.

A többi játék helyeselt. Már mindannyiuknak elege volt az önző babából. Szerették a jószívű mackót, nem akarták, hogy rosszul érezze magát csak azért, mert őt választotta a kislány ma délután.

A baba döbbenten hallgatott el. Tényleg, eddig neki eszébe sem jutott, hogy másokra gondoljon. Lehet, hogy ezért nem szeretik a többiek? Pedig de jó volna, ha róla is úgy beszélnének, mint a barna maciról! Valóban nagyon kedves tőle, hogy figyelmeztette a kislányt, hogy jöjjön be hozzá. Mi lenne, ha ő is megpróbálná az önzetlenséget?

            Hamarosan eljött a lefekvés ideje. A kislány odament a polchoz, hogy társat válasszon az alváshoz. Minden játék hátra húzódott, előre engedték a babát, nem akarták egész éjszaka a panaszkodását hallgatni, hogy miért nem ő alszik a kislánnyal. A baba észrevette, és a maci háta mögé bújt. A gyerek leemelte őt a polcról, és a párnájára tette. A játékok meglepődve vették tudomásul, hogy a baba most gondolt saját magán kívül valaki másra is. Mikor a gyerekek elaludtak, a polcon ülők társalogni kezdtek. Mindenféléről kérdezgették a babát, aki türelmesen válaszolgatott. Ma este érezhette ő is, hogy milyen, amikor mások szeretik, és ez nagyon boldoggá tette.

Éjfél körül a barna maci suttogása szakította félbe őket:

– Gyertek ide mindannyian! Ha összehúzzuk magunkat, akkor elférünk!

Az összes játék elhelyezkedett az ágyon. Boldogan fészkelték be magukat, hogy aztán hajnalban, mielőtt a kislány felébredt, visszacsücsüljenek a polcra.