Kiskatica korán ébredt

Kiskatica korán ébredt.

            A kert kopáran terült el. A környéket nem borította hó, bár egy kevés pár napja leesett, de szinte azonnal el is olvadt. A nap gyengéden sütötte a fák ágait, a házak falát, az emberek olykor fáradt arcát.

            A kerítés mellett egy hatalmas kő állt, alatta a katicabogár család alakította ki otthonát az átteleléshez. Mindannyian mélyen aludtak, mikor egy huncut napsugár bekúszott az ablakon, és felébresztette Kiskaticát.

– Anya tavasz van már? – kérdezte álmosan, mire az anyukája így felelt:

– Nincs még, aludj nyugodtan tovább, majd én szólok, ha fel kell kelni!

– Anya süt a nap! Az előbb láttam egy sugarát! Hidd el, itt járt! – erősködött Kiskatica.

– Lehet, hogy süt a nap és elolvadt az első hó, de még tél van. Lesznek hamarosan hideg éjszakák és nappalok, havazni is fog még! Aludj szépen tovább Kiskatica! – szólt az anyukája, és jól betakargatta.

Kiskatica nem tudott visszaaludni. Izgatottan forgolódott, lecsúszott róla a takaró, összegyűrődött a kispárnája. Elszámolt magában húszig, de ez sem álmosította el. Arra gondolt, hogy kikukkant az ajtón a szabadba, megnézi, mi újság a kertben. Az elhatározást tett követte. Felkelt, és csendben elhagyta a házat.

Odakint nem voltak tavaszi illatok, egy kicsit fázott is, annak ellenére, hogy a napsugarak megcirógatták a szárnyát. Éppen vissza akart fordulni, mikor meglátta Foltos Cicát.

– Szia! Te is felébredtél? – kérdezte tőle.

– Ki szólt hozzám? – nézett körül Foltos Cica, mert nem látta meg az apró katicabogarat.

– Itt vagyok a nagy kő előtt a földön! – szólt Kiskatica.

– Már látlak! Neked vannak szárnyaid, miért nem repülsz? – kérdezte Foltos Cica.

– Nem látok egy virágot sem, amire felrepülhetnék! – panaszkodott Kiskatica.

– Persze, hogy nem látsz! Még tél van! – felelte Foltos Cica.

– Ha tél van, akkor te miért nem alszol? – kérdezte Kiskatica.

– Én nem alszom végig a téli időszakot! – felelte Foltos Cica.

– Az én családom alszik, nekem is kellene, visszamegyek hozzájuk! – felelte Kiskatica, és elindult a házuk felé. Mikor az ajtóhoz ért, akkor vette észre, hogy kizárta magát. Visszafordult, és sírdogálni kezdett:

– Mi lesz most velem, bezárult a kapunk, nem hoztam kulcsot! Nem akarom felébreszteni a többieket a kopogtatással! Hol hajtsam álomra a fejem?

Foltos Cica ott állt a közelében, és mentő ötlete támadt.

– Nekem az emberek házában van a lépcső alatt egy kiskosaram, abban elférünk ketten is! Alhatsz velem! – mondta.

Kiskatica örült, hogy fedél lesz a feje felett, és nem kell felkölteni a családját sem. Anya nagyon haragudna, hogy nem hallgatott rá, jobb, ha nem is tudja meg.

Mivel elálmosodott, Foltos Cicával bementek az emberek házába. Ott valóban egy szép fonott kosár várta őket, melyet piros pettyes, puha pléddel béleltek, fodros kispárnát tettek bele. Kiskatica az egyik fodorban kapott helyet. Lefeküdt, és azonnal elaludt.

A katicabogár család házában az anyukája másik oldalára fordult, kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa őt, de hűlt helyét találta. Nagyon megijedt, azonnal felkelt, és mikor látta, hogy nincs a lakásban, a keresésére indult. Gondolta, hogy a kíváncsiság a kertbe terelte, így arrafelé vette az irányt ő is. Amint ott repkedett, meglátta Foltos Cicát, aki éppen a téli napsütésben üldögélt.

– Nem láttál egy kis katicabogarat errefelé? – kérdezte.

Foltos Cica meglepődött, hogy ilyen hamar rájött az anyuka, hogy a kicsikéje kiszökött otthonról. Szerencsére őszinte cica volt, így azonnal megmondta az igazat:

– Ott alszik a párnám fodrában, az emberek házában, a lépcső alatt a kiskosárban!

Az anyuka fellélegzett. Gyorsan beröppent a házba, felköltötte Kiskaticát.

– Úgy aggódtam érted! Miért nem jöttél haza?– kérdezte.

– Kizártam magam, nem mertelek felkölteni kopogtatással, nem hallgattam rád, és nem akartam, hogy ezt megtudd – felelte Kiskatica.

– Hiányoztál, aggódtam érted! – mondta az anyukája, és megsimogatta, majd szépen megköszönte a szállást Foltos Cicának, és hazamentek a nagy kő alatti házukba.

            Lefeküdtek mind a ketten, és mielőtt Kiskatica elaludt, így szólt:

– Anya, jobb, ha tudod, mi történt velem, mintha aggódsz értem! Az sem baj, ha kicsit haragszol, de máskor felköltelek és elmondok neked mindent!

Becsukta a szemét, és érezte, ahogy az anyukája betakargatja, majd megsimogatja a buksiját. Mély álomba merült, tavaszig fel sem ébredt.