Óriások házfalára festve

Óriások házfalára festve.

            A magas hegyeken és a gyémánt sziklákon túl, messze az emberlakta országoktól éltek a falfestő óriások. Hatalmas házaikat festmények díszítették, melyet maguk készítettek. Közülük csak egynek nem volt tehetsége a festészethez.

            Mikor felépült egy új otthon, a lakók vázlatokat csináltak, melyek alapján zsűri döntötte el, hogy kinek a képét lehet a falra festeni. A nyertes büszkén dolgozott a falfestményen, mert tudta, hogy sok-sok évig fogják csodálni a többiek az ő művét.

A város csupa szín és csupa ötlet volt. Boldogan sétáltak az óriások a házak között, mert minden alkalommal elidőzhettek a házak között a falra festett képeket nézegetve. Ezek az ő életükből vett jeleneteket örökítették meg. Például: a kicsi óriás óvodába, iskolába megy, az óriás kislány virágot szed, felnőttek és gyerekek a tengerparton sétálnak, vagy a réten piknikeznek, az erdő állatai gyűlést tartanak.

Mikor a kis óriásbaba megszületett, a szülők úgy döntöttek, hogy nagyobb lakásba költöznek. Felépült a házuk, és az apuka felvázolta, milyen falfestményre vágyik a család. Az egyik oldalra egy virágot szedő kislányt, a másikra egy jéghokizó kisfiút terveztek. Mindkét tervet elfogadta a zsűri, és engedélyezték, hogy a falra fessék a képeket.  Óriás apuka hozzálátott a munkához. Sok színnel, rengeteg festékkel dolgozott. A bordó, rózsaszín és piros virágok illatát szinte érezni lehetett, annyira élethűre sikerültek. A kislány hosszú szőke haja hullámokban úszott a felületen, rózsaszín ruhája sok-sok fodorral díszítve, kecsesen lengte körül őt.

A kisfiú arcából a hokis védősisaktól nem sok látszott, csak a szeme fénylett kékes-zölden. Éppen egy korongot passzolt a bottal a kapu irányába a jégen. A csarnokban színes ruhákba öltözött emberek tapsoltak, bíztatták őt.  A két kép nagyon gyorsan elkészült, és mondhatjuk, hogy remekül sikerült.  Az arra járók elismerően bólogattak, és kedvesen integettek a falfestő óriás felé.

Az óriás, akinek nem adatott tehetség a festéshez, egyik hajnalban elsétált az új műhöz. Nézte a kéken csillogó jeget, a kisfiú fekete-fehér hokis ruháját, ezüst sisakját. Úgy érezte, hogy ő is részese ennek a sportnak, annyira tehetségesen festették meg. Percekig csodálta. Aztán szomorúan lehajtotta a fejét. Nem, nem akarta tovább nézni, mert eszébe juttatta, hogy ebben a városban egyedül neki nincs tehetsége a falfestéshez. Nem értette, hogy miért történt ez éppen vele, rosszul esett neki, hogy ő különbözik a többiektől. A napsugarak lassan elérték a ház falán a hokizó kisfiút. Kicsit melege lett ebben az öltözékben, ezért elengedte a hoki botot. Lenézett a térre. Ott meglátta a szomorkodó óriást.

–Mi a baj, miért lógatod az orrod?– kérdezte tőle.

–Azért, mert nekem nincs tehetségem a festéshez!– felelte.

–Honnan tudod? Próbáltad már?– kérdezte a kisfiú.

– Igen, próbáltam. Az egész házfal, amelyre festettem mázgás lett. Lefolyt rajta a piros festék, aztán a zöld és a kék, összekeveredett a narancssárgával. A többiek segítettek rendbe hozni. Végül ők festettek rá egy szép színes képet! Ez a város a falfestő óriások városa. Hogy kerültem én ide?- kérdezte végül.

–Úgy, hogy a te apukád és anyukád a legjobb festők errefelé! Te sajnos nem örökölted a tehetségüket. Ne szomorkodj ezért!– felelte a kisfiú.

Az óriás erőt merített ebből a beszédből. Átment a ház másik oldalához, ahol a kislány virágot szedett a falra festve. Ez a festmény is nagyon tetszett neki. Sokáig gyönyörködött a virágok színében, elképzelte, hogy körülöttük egy hatalmas kert terül el, és abba ilyeneket ültettek.

Nézte, nézte, és közben eszébe jutott egy dal, amit a szüleitől hallott. Egy virágról szólt, amit egy ifjú talált a nagy pusztaságban. Egyszerre dúdolni, majd egyre hangosabban énekelni kezdett. Annyira magával ragadta a festmény, hogy hamarosan önfeledten dalolt, ott, a ház mellett, a téren. Hangja bársonyosan zengett, szállt, szállt az ébredező óriások felé. A nyitott ablakokban megjelentek a környékbeliek, és ámulva hallgatták. A kislány a falról rámosolygott. Ő ijedten elhallgatott, de az óriások tapsolni kezdtek, éljenezni, és hangosan kiabálták:

–Énekelj még nekünk!

Látva, hogy mekkora örömöt szerez a többieknek, teljesítette a kérésüket, és egymás után énekelte a korábban megtanult dalokat.

–Énekeljük együtt!– ajánlotta egy-egy refrénnél, de sajnos az ablakokban könyöklő társainak vagy a hallása, vagy a hangja nem volt jó.

–Közülük csak neked van ehhez tehetséged!– kiáltotta a jéghokizó kisfiú a falról.

Az óriás, aki nem tudott piros és kék, zöld és lila, narancssárga színekkel bánni, a hangját úgy használta, mint egy ritka hangszert. A hangok a szíveket és lelkeket melengették, boldoggá tették a többieket.

            –Köszönöm hokis kisfiú és virágot szedő kislány, hogy elindítottatok ezen az úton!– mondta az óriás.

A falon a kisfiú mozdulatlanul állt a hokibottal a kezében, a kislány pedig szótlanul nyújtotta a kezét a virágok felé.

–A festő képe indította el bennem a dalt! Neki köszönöm meg!– gondolta, és elindult, hogy felkeresse az alkotót.

 A falra festett kislány és kisfiú kihajolt a képből és cinkosan egymásra kacsintottak.