Mindenki fehér karácsonyra vágyik

Mindenki fehér karácsonyra vágyik.

            Korán besötétedett. Az utcákat színes égőkből kirakott angyalokkal, csengetyűkkel, őzikékkel és fenyőfákkal díszítették, hogy a decemberi napokon ezek között járva fénnyel és örömmel telítődjön minden ember.

            A hópelyhek egykedvűen üldögéltek a felhőkben. Közel egy év telt el azóta, hogy a Földön jártak, de egy kicsit sem vágytak vissza. Beszélgettek a múltról, arról, amikor vidáman keringtek a levegőben egy alig hallható égi zenére táncoltak, majd rövid idő elteltével lehullottak. Emlékeztek arra, hogy sok ember bosszankodott, hogy el kell seperni őket, mások örültek, hogy szánkózni vihetik a gyerekeiket, és hóembert építhetnek, hógolyózhatnak, a magas hegyekben síelhetnek. Voltak, akik egyszerűen csak csodálták a havas tájat, örömmel töltötte el őket a fehérbe öltözött fenyőfák látványa az erdőkben, a tereken, a kertekben. Aztán tavasszal elérkezett az olvadás ideje, minden csupa locspocs volt, és ők hosszú utat tettek meg a természet körforgásában mire ismét hópelyhekké lettek. Nem volt kedvük ezt végig csinálni, lustálkodni akartak, és lassacskán belesüppedtek az édes semmit tevésbe.

Egy kis ház nappalijának ablakában két kisfiú álldogált.

– Anya, karácsonykor építünk hóembert? – kérdezte a kicsi.

– Az időjárás előrejelzés szerint nem lesz hóesés – felelte az anyukájuk.

– Tavaly volt! Emlékeztek? – mondta ábrándosan a nagyobb gyerek.

– Igen, persze. Reméljük az idén is fehér karácsonyunk lesz! Sokszor téves az előrejelzés, reméljük most is így van – nyugtatta meg a fiúkat az anyukájuk, és vacsorázni hívta őket.

A Hótündér hallotta a beszélgetést és látta reménykedő arcukat. Betekintett a tornácra, ott a szánkó türelmesen állt és várta, hogy végre a közeli dombokon száguldozzon. Ellátogatott a közeli lakásokba, és a legtöbb helyen arról beszélgettek, hogy vajon milyen karácsonyuk lesz, fekete, vagy fehér. Városról városra járt, és mindenhol az tapasztalta, hogy az emberek fehér karácsonyt szeretnének. Elhatározta, hogy nem engedi tovább lustálkodni a hópelyheket. Hazament a felhőkbe, és bekopogott hozzájuk. Az egyik nagy nehezen felállt, beengedte, és mikor belépett a felhőnappaliba azt látta, hogy az összes felhődívány foglalt, mindegyiken ott fekszenek vagy ülnek a hópelyhecskék és unatkoznak. Mesélni kezdett nekik a városok fényeiről, az emberek házairól, melyek csak karácsonykor vannak ilyen szépen feldíszítve, a kertekről, ahol a fenyőfák kivilágítva várják a hópelyheket, a gyerekekről, akik hógolyózni és szánkózni szeretnének. Egy kicsi hópehely csendesen megszólalt:

– Hótündér, megmutatod nekem azokat a dolgokat, amiről most meséltél?

– Persze, gyere velem! – felelte Hótündér.

– Visszahozol engem ide, miután megnéztem a városokat és a gyerekeket? – kérdezte a kicsi hópehely.

– Ha szeretnéd, akkor igen! – felelte Hótündér.

A kicsi hópehely a vállára ült, és úgy repültek együtt a Földre. Először egy városka Főterét látták, ahol egy hatalmas jégfa kéken világított, egy óriási gömb pedig arany színben fénylett. Az emberek a belsejében ülve fényképezték egymást. Néhol felhangzott egy – egy sóhaj:

– Már csak a hóesés hiányzik!

Hótündér a kicsi hópehellyel a vállán tovább repült, és elvitte őt a két kisfiúhoz, akik már lefeküdni készültek.

– Nézd, az ott a szánkó! Az idén még nem használták – mutatta Hótündér.

– Én lejövök hozzájuk, hogy örüljenek! – mondta a kicsi hópehely, és leugrott Hótündér válláról.

Hótündér utána nyúlt, és így szólt:

– A többiekkel együtt gyere, akkor fognak igazán örülni! – mondta, és a helyére tette. Visszarepült vele a felhőbe, ahol a társai már roppantul unatkoztak. A kicsi hópehely töviről hegyire elmesélte a többieknek, amit látott, és ők lassacskán kedvet kaptak arra, hogy ebben az évben is meglátogassák a Földet, még akkor is, ha nem csak öröm vár rájuk, hanem lesznek nehéz idők. Hamarosan eljött a Szenteste napja.

– Én indulok az emberekhez, gyertek utánam! – kiáltotta a kicsi hópehely, és leugrott a felhőből. Szállt, szállt a levegőben, forgott, keringett és olyan jól érezte magát, mint még soha.

Arra gondolt, hogy a lustálkodásnál sokkal jobb itt keringeni a levegőben, táncolni és énekelni, érezni, hogy odalent várják és számítanak rá. A lámpák fényénél kristályosan megcsillant, és akkor a kisfiú észrevette őt:

– Nézd Anya, esik a hó! – kiáltotta meglepetten.

A kicsi hópehely határtalanul boldog lett. Ilyet még sohasem érzett. Tudta, hogy ez egyszeri és megismételhetetlen, és azt is tudta, hogy mindjárt leér a földre, és lehet, hogy mindennek vége, rátaposnak, elolvad, de nem bánta.

Ebben a pillanatban sok ember kiáltása hangzott szinte egyszerre:

– Nézzétek, fehér karácsonyunk van!

A kicsi hópehely felnézett, és látta a sok társát, akik nem hagyták magára, és utána jöttek. Hótündér elkapta őt, és így szólt:

– Nézd, hogy örülnek a gyerekek! Milyen szépek a fák, ahogy a hópelyhek ráestek! Gyere, megmutatom neked a várost, milyen akkor, amikor beborítjátok!

Órákon keresztül röpködtek a környéken, és Hótündér elvitte a kicsi hópelyhet a kertekbe, a hófödte terekre, megmutatta a szánkózó gyerekeket és a megépített hóembereket.

– Hol szeretnél maradni? – kérdezte végül.

– A gyerekek közelében! – felelte a kicsi hópehely.

Hótündér letette őt a kertben a hóember vállára, majd búcsúzóul így szólt:

– Légy nagyon boldog kicsi, bátor hópehely, jól nézz körül, és élvezd a gyerekek örömét!

            Ez a tél nagyon sokáig tartott. A hóember büszkén állt a kertben, vállán a kicsi hópehellyel. Nem csak a karácsony lett fehér, hanem a január, a február és a március is. Ezalatt az idő alatt a gyerekek sok hóembert építettek, kicsiket és nagyokat egyaránt. A hóember család minden tagja tisztelte a kicsi hópelyhet, aki elsőnek ugrott ki a felhőből, hogy ezen a télen fehér karácsony legyen, hiszen mindenki erre vágyott a Földön.