Hegyi tündér

Hegyi tündér.

            A magas hegyek csúcsait nyáron is szemet gyönyörködtető fehér hótakaró fedte, mely olykor egybeolvadt az égbolton úszó fellegekkel. A legmagasabb szikla tetején állt a hegyi tündérek aranypalotája, mely rejtve maradt az emberek elöl, mert ilyen messzire közülük senki sem látott el.

            Egy késő nyári reggelen a palota lakói éppen az asztalnál ültek, és ráérősen kortyolgatták a teájukat, mikor egy napsugárral a felhőkön túlról, a Tündérkirály üzenete érkezett meg hozzájuk. Az aranyló betűk leszálltak eléjük, és sorokba rendeződtek.

– Olvasd el, Anni! – szólt a legidősebb tündér a kicsihez.

A hegyi tündér letette a porcelán csészéjét, és engedelmesen olvasni kezdett:

„ Ma délután hat órakor tanácskozást tartunk a királyi palotában. Egyetlen őrszem maradhat a hegyi kastélyban, a többiek megjelenésére számítunk!

Tündérkirály”

A legidősebb hegyi tündér izgatottan nézett körül. Néhány pillanat elteltével így szólt:

– Van valaki, aki szívesen itt maradna őrködni, amíg a többiek a királyi palotában vannak?

Egy darabig némán ültek az asztalnál, senki sem jelentkezett. Ritkán adódott arra alkalom, hogy hazamenjenek a felhők fölötti gyémánt palotába, ahol mindannyian születtek, ezért nem szívesen hagyták volna ki ezt a lehetőséget. A csendet Anni, a kis hegyi tündér törte meg.

– Én nem régen jöttem el otthonról, szívesen maradok itt, amíg ti a királlyal tanácskoztok!

A többiek meglepődve néztek rá, vakmerőségnek tartották, hogy egy ilyen kicsi tündér egyedül maradjon a hegyek között, de senki sem szólt, örültek, hogy elvállalja a feladatot. Hamar eljött a délután, indulás előtt a legnagyobb tündér így szólt Annihoz:

– Nézd, itt ez az aranycsengő, melynek hangja az én fülemben cseng, ha megrázod. Ha a hegyvidéken segítségért kiált valaki, akkor ezzel értesíts engem! Azonnal itt termek, és intézkedem!

Anni az aranycsengőt elvette, letette az asztalra, és közben arra gondolt, hogy mióta itt van, egyszer sem fordult elő, hogy hat óra után valaki segítséget kér. A hegyi emberek sötétedés előtt behúzódnak az otthonaikba, pihenni térnek, hiszen reggel korán kelnek.

A tündérek egy fénysugárba kapaszkodva felrepültek a királyi palotába, ahol hamarosan megkezdődött a tanácskozás. Anni először életében egyedül maradt. Eleinte félt egy kicsit, de azután ránézett a faliórára, és látta, amint a percek gyorsan peregnek, erről eszébe jutott, hogy hamar eltelik az a néhány óra, amíg a többi hegyi tündér távol van, és ez megnyugtatta. A cicája odasündörgött a lábához, az ölébe vette, és megsimogatta. A cicus hálásan dorombolni kezdett. Ekkor hirtelen az aranypalota termein egy kétségbeesett hang suhant át:

– Segítség! – hangzott mindenfelől. Anni ránézett az aranycsengőre, de nem rázta meg. Úgy gondolta, hogy előbb megnézi, mi történt a hegy lábánál, és csak azután hívja a legidősebb tündért. A cicával az ölében egy sápadt holdsugárral a hang irányába eredt. Mikor elindult, akkor jutott eszébe, hogy az aranycsengőt az asztalon felejtette, de nem fordult vissza érte.

– Cirmi, ketten vagyunk! Remélem meg tudjuk oldani a problémát! – suttogta.

Cirmi szorosan odabújt hozzá, és halkan nyávogott, ami valószínűleg azt jelentette, hogy ő mindent megtesz, ami tőle telik. Néhány pillanat múlva Anni meglátta a segítségért kiabáló embert, aki felé egy haragos medve közeledett. Az ember kezében egy bödön méz és egy kosár málna volt.

– Tedd le a kosarat és a bödönt, különben megtámad a medve! – kiáltotta a hegyi tündér. Az ember csodálkozva nézett körül, nem tudta, honnan jön a hang, és görcsösen szorította a kosár fülét, de a mézet elejtette. Az aranyló édesség kifolyt, mikor az öreg medve ezt meglátta, még dühösebb lett.

– Tedd le a kosarat, különben elkap a medve! – kiáltotta Anni. Az ember mohóságánál nagyobb volt a félelme, már megbánta, hogy elvette a mézet és a málnát, gyorsan letette a kosarat. Azonban a medve nem elégedett meg ennyivel, nagyon haragudott a kiborult mézért, szerette volna megleckéztetni a tolvajt, és felemelte a mancsát. Ekkor azonban a cica kiugrott Anni öléből, és a hatalmas medve elé állt, aki úgy meglepődött, hogy mozdulatlanná dermedt. Az ember kihasználta az időt, és futásnak eredt. A mérges állat észbekapott, és döngő léptekkel utána trappolt. Anni gondolt egyet, és a levegőből leereszkedett, éppen a medve orra előtt lebegett, aki az újabb váratlan látogatót döbbenten szemlélte. Ez az idő már elég volt arra, hogy az ember a házába fusson, és jól bezárkózzon. Otthon aztán elhatározta, hogy többé nem veszi el a másét, örült, hogy ezt az esetet megúszta.

A cica megsajnálta az éhes medvét, és a kifolyt mézhez indult, majd mikor odaért, nyalogatni kezdte, és közben rá-ránézett az állatra, így kérte, hogy kövesse. Hamarosan ketten ették a finomságot az erdő zöld füvén, a holdfényben. Anni felemelte a kosarat, és a medve elé tette. Ekkor értette meg az állat, hogy a kicsi hegyi tündér segített rajta, miközben az embert is megvédte. Anni felemelte a cicáját, búcsút intett, és a következő ezüstös holdsugárral hazatért. Az ajtóban találkozott a többi tündérrel, akik a tanácskozásról éppen akkor jöttek vissza.

– Merre jártál Anni? – kérdezte ijedten a legidősebb hegyi tündér.

– Segítettem egy medvének és egy embernek! Menjünk be, ott mindent elmesélek! – felelte Anni.

Körbe ülték az asztalt, és egy csésze teánál a kis hegyi tündér szép sorban mindent elmondott.

– Miért nem csengettél nekem? – kérdezte a legnagyobb tündér.

– Elfelejtettem elvinni a csengőt! – felelte Anni.

– A varázspálcádat pedig most hoztam el a királytól! Tessék, használd egészséggel! – adta át a legnagyobb tündér.

– Nem gondoltam, hogy ma szükségem lehet rá! De megoldottam nélküle! – mosolygott Anni.

            A hegyi tündérek miután kölcsönösen elmondták és megbeszélték az eseményeket, aludni tértek. Ez a nap szerencsére jól végződött, de azért Anni tudta, hogy a feledékenysége miatt rosszul is járhatott volna. A cicus odasompolygott az ágya mellé, és összegömbölyödve feküdt a jó éjszakát plédre, majd hamarosan a kastély többi lakójához hasonlóan mély álomba merült.