Hintával a felhők fölé

Hintával a felhők fölé.

            A hintát egy kislány hajtotta, előre-hátra lendítette a lábát. Szőke haja csak úgy úszott a levegőben, a hullámok benne a tengerre emlékeztettek. Pettyes, bő szoknyája libbent, egy élénkpiros folt volt a sötétzöld fák között.

            – Szállni, repülni egyre magasabbra! Lökni magamat minél fentebbre, oda, ahonnan már a homokozó egy kicsi barna folt, a házunk egy apró, fehér kis kocka, csak a cicánknak a nyávogása hallatszik, ahogy az ölembe kéredzkedik – gondolta. A fehér papucs leesett a földre, már mezítláb hajtotta magát. Közben dúdolgatott.

Ezen a napon a barátnője nem választotta be a csapatába, mikor a többiekkel együtt labdáztak. Ő másik csapatba került, és megnyerték a meccset. A barátnője megsértődött, nem is értette miért.

 Egy másik lánynak születésnapja lesz hét végén, és őt nem hívták meg rá. Hallotta, amint a többiek tervezgetnek, hogy mit visznek ajándékba, beszélgetnek arról, hogy milyen jó lesz együtt játszani. Nagyon rossz volt hallgatni, kirekesztve érezte magát. El is húzódott tőlük az udvar egyik szegletébe, egy fa mögött álldogált, és a könnyeivel küszködött. Nem tudott ezekkel az érzésekkel mit kezdeni, fájdalmat okoztak neki, és nem értette miért történt.

Most, hogy a hintában ül, és száll fölfelé, egészen a felhőkig szeretne jutni. Sok fehér hab gyűlt össze az égbolton, néhol kékesen, máshol narancssárgán csillogott. Ott csend és nyugalom van, békesség. Nem hallatszik fel a gyerekzsivaj, és a beszélgetés sem.

 Ahogy szállt, szállt, egy fehér galamb a vállára ült, és már nem volt magányos.

– Mi elől menekülsz, kislány? – kérdezte.

– Nem menekülök! – válaszolta.

– Akkor miért hajtod ilyen elszántan ezt a hintát? – búgta a galamb.

– Hát jó, akkor elmondom. Így könnyebb nekem felejteni – válaszolt a kislány.

– Mit szeretnél elfelejteni? – kérdezte a fehér galamb.

– Azt, hogy a barátnőm nem választott be a csapatába. Azt, hogy a másik csapatba kerültem, mi nyertünk, és még ő sértődött meg. Azt is, hogy nem hívtak meg szombatra, egy másik kislány születésnapjára, a többiek már tervezgetik, hogy mit visznek, mivel játszanak majd! – felelt a kislány, és már olyan magasan szállt a hinta, hogy majdnem át tudott szállni egy arra tartó felhőre.

– Értelek. Te voltál már csapatkapitány egy labdajátékban? – kérdezte a fehér galamb.

– Nem – felelt a kislány, és ezúttal elfelejtette magát lökni a hintán.

– Ha az lennél egyszer, te mindig csak a barátaidat válogatnád a csapatodba? – folytatta a kérdezősködést a madár.

– Igen! – válaszolt a gyerek.

– Arra gondoltál, hogy a többieknek ez rosszul esne? – kérdezte a galamb.

– Eddig nem. Most gondolok. Igazad van, nem lehetek mindig a barátnőm csapatában, ha labdázunk – jött rá a kislány.

– Te minden gyereket meghívsz a szülinapodra az osztályból? – folytatta a galamb.

– Nem tudok, mert nem férnénk el mindannyian! – felelt a kislány.

– Akkor néha el kell viselned, hogy téged sem hív meg mindenki az osztályból. Igaz? – kérdezte a galamb.

– Igaz – látta be a gyerek, és azon kapta magát, hogy már nagyon messze jár a felhőktől, mert elfelejtette a beszélgetés közben meglökni magát.

– Akkor szerintem nem érdemes elbujdosnod a felhők fölé, ahol nincs senki, hanem maradj itt a kertben, és játssz a testvéreddel. Erről mi a véleményed? – érdeklődött a fehér galamb.

–Igazad van. Már jobb kedvem van, mindjárt megáll a hinta, kiszállok, és megyek várat építeni a bátyámmal! – mosolygott a gyerek.

Mikor kiszállt a hintából és felnézett az égre, látta, hogy a felhők vidáman integetnek felé. Nem régen még közel járt hozzájuk, el akarta érni őket, föléjük szeretett volna szállni, de most rájött, hogy jobb lesz itt, a kertben. Cica boldogan szaladt oda hozzá, és addig nyávogott, amíg felvette az ölébe. Jó ideig simogatta, aztán letette, és hívta a testvérét.

– Nincs kedved homokozni? – kérdezte.

– De igen! Építsünk várat! – javasolta a kisfiú.

Miközben egy jó nagy várhoz lapátolták a homokot, az anyukájuk odalépett.

– Van kedvetek szombaton kirándulni? – kérdezte.

– Igen! – kiáltották egyszerre.

Eljött a hét vége, és mind a négyen beültek az autóba, Apa a hegyek felé vezette a kocsit. Egész nap a friss levegőn gyalogoltak, játszottak, üldögéltek a pléden. Jól érezték magukat.

Hétfőn, mikor iskolába mentek, a gyerekek beszélgettek szünetben. Voltak, akik a születésnapról, voltak, akik a kirándulásról, mások az otthoni játékokról meséltek. Délután labdajátékba kezdtek, két csapatot állítottak fel, és az egyiknek a kislány lett a csapatkapitánya. Vigyázott, hogy a csapatába ne csak a barátait válogassa be. Kikaptak a játékban, de ő nem sértődött meg. Odament a másik csapathoz, és gratulált a barátnőjének.

– Szépen játszottatok! – mondta.

– Köszönöm! Eljössz szombaton a szülinapomra? – kérdezte a barátnője tőle.

– Igen, megyek! – válaszolt.

– Csak tíz gyereket tudok meghívni, a többieket legközelebb várom! Rendben? – fordult a többiekhez a lány.

– Rendben! – bólogattak a gyerekek.

            Amikor a kislány hazafelé indult, a fehér galamb a vállára repült.

– Megérted már, hogy nem alakulhat mindig minden úgy, ahogy elképzeltük? Megérted már, hogy alkalmazkodnunk kell a körülményekhez? – kérdezte. A kislány bólintott. Már értette. Otthon beült a hintába, szállt, szállt a magasba, a színesre festett felhőkig és még tovább, vitték magasra a gondolatai, a képzelete, miközben hallotta a cica nyávogását, amint hívja, hogy vegye őt ölbe. Megállította a hintát, kiszállt, ölbe vette a cirmost. Felnézett a felhőkre, és látta, hogy a fehér galamb ott ül az egyik szélén, majd hamarosan szárnyra kap és tovaszáll.