A kukásautó álma

A kukásautó álma.

            Télen, nyáron, hóban, napsütésben a kukásautó egyre csak járta az utcákat. A sok kék műanyag edény alig várta, hogy megérkezzen, és a tartalmukat elnyelje. Egy házhoz hetente egyszer járt, ilyenkor ujjongott magában, hogy végre újra itt lehet, és segítheti az embereket.

            Kicsit öregecske motorja néha lefulladt a jelzőlámpáknál, és nem tudott időben elindulni, ilyenkor úgy dudáltak rá a többiek, mintha tehetne erről. A sofőrje mérges lett, nagyokat ütött a műszerfalra, ami nem esett jól neki. Egyik hajnalban zuhogó esőben indultak útnak, nem várhattak egy percet sem, mert meghatározott időre kellett odaérni a kijelölt házakhoz. A kukákat mindenkinek ki kellett készíteni egy adott helyre, hogy ők gyorsan dolgozhassanak. Az egyik bérház előtt megállva leugrott a kukásember az autó hátuljáról és akárhogy kereste, nem talált ott egyetlen kukát sem. Az eső áztatta a kabátját, álmosan és haragosan szitkozódott, majd intett a sofőrnek, hogy induljon tovább. Ekkor megjelent a lépcsőház ajtóban egy nő, egyik kezével óvodáskorú kisgyerekének kezét fogta, a másikkal esernyőt tartott a fejük fölé.

– Várjanak! – kiáltotta, de a sofőr úgy döntött, hogy inkább elindul. A kukásautó azonban megsajnálta az asszonyt és a kisfiát, és úgy döntött, hogy marad még egy kicsit. Hiába fordította el a slusszkulcsot a sofőr, a motor nem indult. Az asszony bement a tároló helységbe, és kihúzta az egyik kukát, majd a másikért indult.

– Anya várj! – kérte a kisfia, aki megállt a járda szélén, és tágra nyílt szemekkel nézte a bácsit, aki felrakta az edényt az autó hátuljára, ahonnan a tartalmát beleborították a kukáskocsi belsejébe, amely azonnal elnyelte, és üresen visszaadta a kukát.

– Érdekes, ugye? Gyere, hozzuk ki a másikat is, és megnézzük még egyszer, hogyan ürül ki! – mondta az anyukája, és úgy tett, ahogy kigondolta.

A kukásautó nagyon boldog lett. Itt állt egy kislegény, és őt, csakis őt figyelte. Mégis fontos valakinek! Összeszedte magát, és mikor a következő kukát feltették rá, igyekezett még pontosabban és még gyorsabban dolgozni, közben folyton magán érezte a kisfiú tekintetét, és nagyon büszke volt magára.

– Gyere, menjünk fel!  – mondta az anyukája, és elindult a lépcsőház felé. A kisfiú integetett a kukásautónak, és nagyon komolyan nézett rá.

– Viszontlátásra! – köszönt az autó, de ezt senki nem hallotta az utca forgatagában.

Az eső még mindig esett, szürkeség uralta a várost, de ő boldogan furikázott a következő és az ezt követő összes címre.

Éjszaka azt álmodta, hogy a kisfiú vezeti őt, és sosem csap rá a műszerfalra, sosem szitkozódik, és mindig megvárja, hogy az emberek kihúzzák a kukát, akkor is, ha nem időben teszik.

Ez a hét gyorsan eltelt, és a következő héten elérkezett az a nap, amikor a kisfiúék háza előtt végre megálltak. Ott várta őket kikészítve a két kukásedény, de nem állt mellette senki, amit az autó sajnálkozva vett észre, mert azt remélte, hogy lejön hozzá a kisfiú, hogy megnézze, hogyan dolgozik. Már éppen elkeseredett, mikor az első emeleti ablakból meghallotta a hangját:

– Nézd Anya, itt a kukásautó, gyere gyorsan! – kiáltotta. Az anyukája megjelent, kinyitotta az ablakot, és a kisfiát átölelve követték az eseményeket. A kukásautó olyan boldog lett, mint még soha. Ezúttal szép lassan működött, hogy tovább tartson a művelet. A kisfiú nem vette le róla a szemét. Ó, de szép pillanatok ezek egy munkagépnek! Mikor végzett, a kisfiú ismét integetett utána. Ez így történt hétről-hétre. A kukásautó megérkezett, a kisfiú megjelent az ablakban, megcsodálta, ahogy dolgozik, majd integetett utána. Mindketten nagyon várták ezeket a találkozásokat.

Egy napon a kukásautó hiába állt meg a ház előtt, hiába ürítette ki a kukát, a kisfiú nem állt az ablak előtt.

Éjjel hiába próbálta, az autó nem tudott elaludni. Nem tudta, mi történhetett a kisfiúval, aggódott, és fogta magát, és útnak indult a sötét éjszakában, hogy megkeresse őt. Izgatottan állt meg a lépcsőházuk előtt. Dudálni kezdett, majd felkapcsolta a fényszórókat. Egy néhány pillanat múlva a kisfiú kikukucskált az ablakon, és meglátta őt. Nyomban leszaladt, pizsamában és papucsban állt meg a kukásautó mellett.

– Nagyon korán keltünk reggel, mert kirándulni mentünk az óvodás csoportommal! Sajnos ma nem láttam, hogyan dolgozol!  – mondta.

– Gyere, megmutatom! – kiáltott a kukásautó, és kitárta az ajtaját, majd megvárta, amíg a kisfiú felmászik az ülésre, és beül a kormány mögé.

– Vezess engem! – mondta.

A kisfiú elkormányozta őt addig a házig, ahol már az ajtó elé kihúzott tele szemetesek várták, hogy kiürítsék őket, feltette az autóra, és végig nézte, ahogy elnyeli a tartalmukat, majd visszahúzta oda, ahol találta.

Miután végeztek, a kukásautó hazavitte, és letette őt a kapuban.

– Alud jól, kukásautó barátom! – mondta búcsúzóul a kisfiú.

– Neked is jó éjszakát! – felelte meghatottan a kukásautó.

            Reggel a kisfiú és a kukásautó is boldogan ébredt. Mindkettejük álma valóra vált. Ezután is hetente találkoztak, mindig intettek egymásnak, de soha nem mondták el senkinek, hogy ők együtt dolgoztak egy olyan éjszakán, amikor senki nem vette észre őket.