A cica és a bocitej

A cica és a bocitej.

            A kiscica nagyot nyújtózott, elégedetten nyávogott egyet, élvezte, ahogy a napsugarak jótékonyan melengetik a hátát. A tavasz eljött végre, a virágok készülődtek, hogy szirmaikat megmutassák a világnak.

            A zöldellő fű között lustán tett néhány lépést a házikó kertjében, majd leült és szétnézett. Zöld szeme szinte világított még nappal is, fekete bundája fénylett a narancssárga fényben. Ahogy pásztázta a környéket, észrevette, hogy a kapu nyitva maradt. Nagyon érdekelte, hogy az ő kis birodalmán túl mit rejt a környék, és óvatosan felállt, majd lassan lépkedni kezdett a kerítés felé. Várta, hogy utána kiált valaki, de senki nem látta, hogy mire készül. A kalandvágy egyre erősebben fűtötte, megszaporázta lépteit. Mikor a kapun kilépett, teljesen hatalmába kerítette az, amit látott. Hatalmas, színes rét terült el előtte, amely csak arra várt, hogy ő felfedezze. Rohant előre, futott, ahogyan a lába bírta. Kis idő elteltével egy nagy, foltos állatot látott a távolban, aki éppen legelészett. Körülötte a kicsinyei álldogáltak. Cica nagyon kíváncsi lett rájuk, egészen közel ment hozzájuk és egyikőjüket megszólította:

– Cica vagyok, téged hogy hívnak?

A fehér foltos barna négylábú alaposan megnézte őt, majd kedvesen válaszolt:

– Boci vagyok. Láttam már ilyet, mint te. A gazdánk házában él, igaz, neki csíkos a bundája, de egyébként nagyon hasonlít rád. Tudom rólad, hogy te is szereted a tejet. Kérj az anyukámtól, biztosan ad neked is!

– Gondolod, hogy nem haragszik meg, ha kérek tőle egy tányérkával? – kérdezte Cica.

– Szerintem próbáld meg! Szólíthatod Tehénkének!– válaszolta Boci.

Cica odasomfordált, és kicsit félve megszólította az állatot:

– Tehénke, szomjas vagyok és éhes, adnál nekem tejecskét? – kérdezte tőle.

A tehén érdeklődve nézett rá, aztán így felelt:

– Szívesen adok neked tejet, otthon van egy nagy edényben az összes! Vegyél belőle!

Cica nem mert tőle többet érdeklődni, inkább Bocit faggatta tovább.

– Hol laktok? – kérdezte.

A kis Boci orrával a távolba bökött:

– Azon az udvaron!

Cicának sem kellett több, elindult abba az irányba, amerre a boci mutatta. Egészen elfáradt, mire odaért a házhoz, ahol Tehén és Boci élt. Az udvaron sok kanna sorakozott. Cica azon tanakodott magában, melyik lehet az, amiből megkínálták. Végül talált egyet, aminek a teteje félig illeszkedett a bödönre. Nagyot ugrott, és megkapaszkodott az edény szélébe. Belekukkantott, és látta, hogy az alján lötyög valami, addig mozgolódott, míg a bödön felborult, és kifolyt belőle a tejecske. Gyorsan lefetyelni kezdte, és hamarosan jól lakott. Gondolta, hogy lepihen egy kicsit, keresett magának egy zugot, ahol senki sem háborgatja. Alig hunyta le a szemét, mikor meghallotta a gazdasszonya hangját.

– Kérek három litert belőle, mindannyian nagyon szeretjük, reggelente a cicámnak is szoktam tölteni a tálkájába! – mondta, azután beszélgetett egy keveset a gazdával, aki kimérte a tejet, kifizette, és indult a szekérhez, ami egy kicsit távolabb állt meg a háztól.

 Cica arra gondolt, hogy nagyon jó volna hamar hazaérni, és odarohant a szekérhez, felmászott rá. A ló csóválta a fejét, nem azért, mert nem akarta hazahúzni őt, hanem mert meglátta, hogy Cica felborított egy tejes kannát.

– Ne árulj el, véletlenül történt! – súgta oda neki Cica.

Ekkor ért oda a gazdasszony. Hazahajtotta a szekeret, Cica észrevétlenül kiugrott belőle, és lefeküdt a fűbe, úgy várta a gazdáját, aki hamarosan megjelent egy tányér friss tejecskével és letette elé.

            Ettől a naptól fogva Cica gyakran meglátogatta Tehénkét a réten, beszélgetett Bocival is, akivel hamarosan barátok lettek. A tejeskannák közelébe se ment többé, megvárta, amíg a gazdasszonya hazaér a lovasszekérrel és teletölti a tálkáját.