Tréfálkozó vakond

Tréfálkozó vakond.

                  A vakond gyerek éjszakai élelemszerző körútját minduntalan félbeszakította a kutyaugatás. Kezdte elveszíteni a türelmét, mert hiába ásott és ásott a föld alatt, nem talált semmit, mert a nagy zaj folyton megijesztette, és abba kellett hagyni a keresést.

            Néhányszor kidugta a fejét, így látta, hogy egy kert sarkában tevékenykedik. A házőrző kutya zsemleszínű és kedves tekintetű volt. Kölyökkora ellenére óriási hanggal bírt, zengett a környék, ha kinyitotta a száját. A ház ajtaját és ablakait éjszakára bezárták, Kutyus feladata volt a védelem. Ő kiszaglászta, hogy vakond jár a kertben, és nem szerette volna, ha az egészet feltúrja. Úgy gondolta, hogy elriasztja őt, ha jó hangosan ugat. Aztán látta, hogy nem fél tőle a kis állat, mert a felszínre merészkedett, még a fejét is kidugta a lyukon, ami a sarokban éktelenkedett. Kutyus odaszaladt, de addigra a kis fekete szempár már behúzódott a járatba. A földkupac mellett lecövekelt a négylábú, mereven nézett befelé a járatba, persze ott semmit sem látott.

– Üsse kő! Majd megvárom, amíg ismét előjön, és akkor megmondom neki, ne az én gazdám kertjét túrja fel! – gondolta magában. Állt és várt türelmesen. Egy idő után elkezdett kaparni, ki akarta tágítani a vakondtúrást, és bele szeretett volna nézni, hátha szembe találkozik a vakonddal. Egyre mélyebbre jutott, de a célját nem érte el. A kis halomból egy jó nagy lett, mert Kutyus egyre izgatottabban kapart.

Ezalatt a vakond tovább haladt, és a kerítés tövében ismét kidugta az orrát. Aztán gyorsan vissza is húzta.

– Megtréfálom ezt a kiskutyát! – határozta el magában.

– Megérdemli, miért nem hagy engem gilisztát gyűjteni? Minek vakkant akkorákat állandóan? – háborgott magában.

A kis kert kerítése mentén ásta az alagutat, sokszor feljött a felszínre, már legalább tíz vakondtúrást hagyott maga után. Észrevette, hogy a házőrző még mindig az első lyukat kémleli, amit már óriásivá tágított.

– Itt vagyok, itt vagyok! – kiáltott oda neki, aztán behúzta a fejét a föld alá. Kutyus nagy iramban odaszaladt, és keresni kezdte őt, kapart, és ezt a vakondtúrást is szétzilálta. Ezalatt a vakond nevetve tovább ment a föld alatt a már megásott járatokban. Hol az egyik, hol a másik lyukon dugta ki a fejét, mindannyiszor kiáltott a kutyusnak, aki szorgalmasan rohangált vakond túrásról vakond túrásra, keresett és nem talált. Közben a kerítés mentén nagy földkupacok éktelenkedtek, aminek nagyobb részét ő ásta.

– Hol vagy Vakond Viki? – hallotta a kis állat a föld alatt az anyukája hangját. Így kénytelen volt abbahagyni a játékot, és visszavonulni.

– Jövök már anya! – kiáltotta, és sietett haza, hiszen túl sokáig elmaradt. Vicceskedett, közben a gyomra üres maradt, és az anyukája is megharagszik, hogy olyan sokáig távol maradt, ezért nagyon igyekezett.

– Jaj, nem megmondtam neked, hogy a kiskerteket nem szabad feltúrni? Bosszúságot okozol az embereknek, és még veszélyes is! A kutyák elkaphatnak, mert nekik az a dolguk, hogy vigyázzanak a kertekre! – mondta vakond mama, mikor hazaért.

– Ne aggódj, megtréfáltam a kutyust, nem talált meg engem, mert sok vakondtúrást készítettem, és mindig másikból dugtam ki a fejem! Mire odaért, addigra én már árkon-bokron túl jártam! – felelt a vakond.

– Ilyet meg ne halljak még egyszer! Játékból kárt okoztál az embereknek! – haragudott meg az anyukája.

– A kerítés mentén haladtam! Oda nem ültettek semmit! – védekezett Vakond Viki.

– Máskor ne tedd a kerítés mentén sem! – enyhült meg az anyukája.

– Holnap elvándorlunk a rét felé, ott fogunk élni, ahol senkit sem zavarunk! – folytatta.

Közben a kutyus szomorúan vette tudomásul, hogy hiába igyekezett, nem találkozott a vakonddal, túl járt az eszén, mert a sok túrás egyikében sem találta meg. Ráadásul, ahogy körbe nézett a kertben, látta, hogy nagyon sok földet kapart ki keresés közben.  Izgulni kezdett, vajon mit szólnak majd a gazdái, ha felébrednek és meglátják, hogy mi történt az éjjel. Nem volt alaptalan a félelme. Reggel, mikor a kávéjával a kezében kilépett az ajtón a házigazda, megdöbbenve kiáltott fel:

– Vaddisznók jártak errefelé? – kérdezte.

Kutyus fülét-farkát behúzta és csendben maradt.

– Nézzétek, felásták a kerítés mentén a kertet! – mondta apa a gyerekeknek.

– Éppen most gondoltam rá, hogy a hét végén ültetni kellene málnabokrokat oda! – folytatta.

Kutyus kihúzta magát. Ezek szerint mégsem okozott kárt. Igazából még segített is.

– Én voltam, én voltam! – ugatta.

– De csendben voltál eddig! Csak nem vakondtúrást találtál az éjjel, és te kapartál a nyomukban? – kérdezte apa.

A kölyökkutya nem várta, hogy ilyen könnyen lelepleződik. A gazdája kitalálta, mi történt vele.

– Szerencse, hogy a vakond nem jött a kert belsejébe! –  mondta apa.

–  Gyere kutyus, nincs semmi baj, még jól is jött ez a kis éjszakai portyázásod! De kérlek, hogy máskor ne kaparj a vakond után, nem biztos, hogy mindig ilyen szerencsés helyen közlekedik! – folytatta.

            Kutyus megígérte, hogy máskor nem fogja feltúrni a kertet. Többet nem találkozott a vakonddal, azt gondolta, hogy elköltöztek. Mikor a család a rétre ment, és vitték magukkal őt is, ott látott vakondtúrásokat. Meg-megállt, mindegyikbe beleugatott, némelyikbe belekapart, szeretett volna megismerkedni azzal, aki így megtréfálta őt. De sajnos nem sikerült. A vakond nappal aludt, éjjel járta az alagutakat. Így az útjaik sosem keresztezték egymást.