Kép forrása: pixabay.com
Katicák a fehér kő alatt.
A kert sarkában a kerítés mellett egy nagy fehér kő alatt találtak menedéket a katicabogarak a hideg tél elől. Szépen berendezkedtek, puha ágyat vetettek, és ősz végén lefeküdtek aludni.
Ez a tél azonban nagyon enyhe volt. A szokatlanul jó időre a katica család felébredt. Kitekintettek az ajtón, és látták, hogy még kopár a föld és nem nyílnak a virágok. Nem volt kedvük kimenni a kertbe, úgy gondolták, megvárják a tavaszt a nagy fehér kő alatti otthonukban. Megpróbáltak újra elaludni, de már nem voltak álmosak. Ezért úgy határoztak, hogy olvasással, játékkal töltik el az időt. Mind az öten letelepedtek a kanapéra, kezükbe vettek egy-egy könyvet. Az apukájuk mikor egy érdekesebb fejezethez ért, hangosan kezdte olvasni a többieknek, hogy ők is hallják.
– Apa ne zavarj, így nem tudok figyelni a saját könyvemre! – mondta a legidősebb katicabogár gyerek. Az apukája csendben maradt egy ideig, de aztán mikor egy újabb olyan fejezethez ért, ami nagyon tetszett neki, azt ismét hangosan olvasta.
– Magadban olvass! – szólt rá a középső katicabogár gyerek.
Az apukája erre elcsendesült. Odakint feltámadt a szél és zörögtek a fák ágai. A katicabogár gyerekek anyukája kiment a konyhába teát főzni. Kisvártatva Apa is felállt és elindult kávét készíteni. A legkisebb katica gyerek kihasználta az alkalmat, és elvette az apukája könyvét a kanapéról, majd elrejtette a díszpárna alá.
– Gyerekek, nem láttátok a könyvem? – kérdezte, mikor bejött a konyhából.
A három kis katica úgy tett, mintha nem hallaná, és elmélyülten olvastak tovább.
– Ne bújjatok bele a könyvetekbe, hanem segítsetek az enyémet megkeresni! – szólt rájuk az apukájuk. A gyerekek kelletlenül felálltak, és összevissza járkáltak a szobában, úgy tettek, mintha keresnének valamit.
– Mintha a föld nyelte volna el! – mondta az apukájuk. Ekkor lépett be az anyukájuk.
– Mit kerestek? – kérdezte.
– Eltűnt a könyvem, pedig mikor kimentem a konyhába, még itt volt! – mondta kétségbeesetten az apukájuk.
Anya szó nélkül odament a kanapéhoz, lehajolt, megnézte, hogy nem csúszott-e be alá a könyv. Aztán mikor látta, hogy nincs ott, akkor a polcokat vizsgálta végig. A legkisebb katica már kezdte magát rosszul érezni, hogy eldugta a könyvet, és úgy tesz, mintha semmiről sem tudna.
– Ne keressétek, ott van a párna mögött! Én dugtam el, hogy Apa ne zavarjon engem a hangos olvasással! – mondta.
Az apukája elszomorodott.
– Szerettem volna megosztani veletek az érdekes részeket! Ne haragudjatok, hogy ezzel zavartalak titeket! – mondta.
– Te ne haragudj, hogy eldugtam a könyved. Felolvasnál belőle nekem? – kérdezte a legkisebb katica.
– Nem, inkább magamban olvasok – felelte az apukája.
Az anyukájuk leült melléjük és így szólt:
– Nem volna egyszerűbb, ha mindig megbeszélnétek, ami bánt benneteket? – kérdezte.
– De igen. Most az esik rosszul, hogy apát megsértettük. Lehet, hogy többé nem olvas mesét nekünk – mondták a gyerekek.
Az apukájuk felállt a kanapéról, és levett egy meséskönyvet a polcról.
– Válasszatok egyet! Elmesélem nektek – mosolygott rájuk.
Hamarosan ott ültek mind az öten a kanapén. Az apukájuk hangosan olvasta azt a történetet, amit kértek tőle, ők pedig elmélyülten hallgatták.
Hamarosan elállt az eső és a szél, a katica család úgy döntött, hogy szétnéz a szabadban. Tettek egy néhány tiszteletkört, aztán mindannyian behúzódtak a nagy fehér kő alá az otthonukba, és együtt várták a tavaszt.
Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!
PRÉMIUM
Ezt a mesét írta: Kovácsné Demeter Monika Iringó meseíró
Debrecenben születtem. Itt érettségiztem a Tóth Árpád Gimnáziumban, itt végeztem okleveles vegyészként a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A BIOGAL- TEVA Gyógyszergyárban 40 évig dolgoztam gyógyszerfejlesztőként. Két fiam és négy unokám van. Gyerekkorom óta szeretek történeteket írni. A meseírást 2023-ban kezdtem, és ez új utat nyitott az életemben. Remélem, akik olvassák a meséimet, azoknak örömöt szerzek, mert akk...