Varázsmondat

Varázsmondat.

            A kislány egy eldugott kis faluban élt a szüleivel. Házukat sok-sok virág díszítette, erkély vette körül az épületet, és azon piros muskátlival beültetett ládák függtek. Az ablakok a havas hegycsúcsokra néztek, a fehér sziklák alatt örökzöld fenyőkkel megtelt lankás vidék terült el.

            A kislány reggelente korán ébredt, szélesre tárta az ablakot és mélyet szippantott az oxigéndús levegőből. Kilépett az erkélyre, és szokás szerint kicsit kihajolt, hogy láthassa a zöld füvön legelésző tarka teheneket. Elmosolyodott, mikor észrevette Kisbocit, a kedvencét, akinek a homlokán éppen középen egy szabályos kör alakú fekete folt volt.

– Azonnal lemegyek, és reggeli után megnézlek benneteket! – kiáltott le az erkélyről.

– Engem is vigyél magaddal! – hallatszott egy csilingelő hang.

– Ki szólt hozzám? – nézett körül a kislány meglepetten.

– Én, Tündérke! – kiáltotta hangosan egy rózsaszín tüllruhás apró tündér lányka.

– Hol talállak? – kérdezte a kislány, és lenézett a virágládákra, mert onnan jött a hang.

– Itt vagyok, a muskátli szirmán ülök! – igazította útba a tündér lányka.

– Látlak már! – örült meg a kislány.

A tenyerébe tette Tündérkét, és érezte, hogy remeg.

– Nagyon átfáztál! Gyere, befektetlek az ágyba, melegedj át! Azután veszel egy forró fürdőt, és hozok neked mézes, citromos meleg teát! – mondta a kislány.

Tündérke hálásan ült a tenyerében, és így szólt:

– Igen, nagyon lehűlt éjjel a levegő, és ez a tüllruha kicsit vékony ezekhez a hideg éjszakákhoz! Betakarództam a muskátli szirmával, de az is kevésnek bizonyult!

A kislány rátette a párnára, betakargatta a paplan szélével, egy tányérba meleg vizet engedett, egy gyűszűbe forró teát készített. Tündérke megfürdött, ismét bebújt az ágyba, megitta az italt, és teljesen átmelegedett.

– Köszönöm, ez nagyon jól esett! – mondta.

– Hogy kerültél ide? – kérdezte a kislány.

– Tündérországból jöttem, ma engedtek el először egyedül, naplemente előtt haza kellett volna térnem, de elfelejtettem a varázsszót, ami elvisz a felhők fölé! – felelt Tündérke.

– Ó, te szegény! Biztosan nagyon megijedtél! – sajnálkozott a kislány.

– Igen, nagyon féltem az éjszaka. Igaz, a tündérek csillaga idevilágított, de én nem szoktam egyedül aludni egy virágláda muskátlijában! – panaszkodott Tündérke.

– Minden tündér ilyen apró, mint te? – kérdezte a kislány.

– Itt a Földön igen. Nem szeretjük a feltünést, ezért kicsire zsugorodunk. De Tündérországban éppen akkorák vagyunk, mint az emberek! – felelte Tündérke.

– Most lemegyek a konyhába, hozok reggelit neked! Mire visszaérek, hátha eszedbe jut a varázsszó! – mondta a kislány.

Tündérke törte a fejét, de azon kívül, hogy vigyél haza Tündérszellő, nem jutott több az eszébe. Ezt pedig egész éjjel mondogatta, mégis a muskátli virágjában kellett aludnia.

A kislány hamarosan visszatért, hozott néhány szendvicset, melyekből egy-két morzsát csipegetett Tündérke, a többit neki kellett megennie.

– Lejössz velem megnézni Kisbocit? – kérdezte, mikor elfogyasztották a reggelit.

– Igen, örömmel, tegnap már találkoztam vele! – felelte a tündér.

A kislány elindult lefelé a lépcsőn, kiment a kertbe, a tündér suhogó szárnyakkal repült utána.

– Jó reggelt! Látom, itt maradtál, nem jutott eszedbe a varázsmondat, igaz? – kérdezte Kisboci.

– Nem, sajnos. Honnan tudod, hogy itt aludtam? – érdeklődött a tündér.

– Erre az eldugott helyre nem szokott kétszer egymás után ugyanaz a tündér jönni! – mondta Kisboci.

– Olyan szép itt! Lehet, hogy örökre itt maradok, ha nem jut eszembe a varázsmondat! – felelte Tündérke.

A kislány Kisboci hátára tette őt, és néhány marék füvet tépett, majd kézből etette a teheneket. Kisboci egy darabig figyelte, majd így szólt:

– Légy szíves hozzál nekem is!

Tündérke felkapta a fejét.

– Megvan a varázsmondat eleje! – kiáltotta. Felállt Kisboci hátán, és nagyot kiáltott:

– Légy szíves, vigyél haza Tündérszellő!

Tündérszellő a kis ház udvarán termett, felborzolta a környéket, felkapta Tündérkét, és a rózsaszínű tüllruha tovalibbent. A kislány integetett, majd Kisbocihoz fordult:

– A varázsmondat eleje az volt, hogy légy szíves. Te juttattad Tündérke eszébe!

A boci bólogatott, homlokán a fekete folt a büszkeségtől még nagyobb lett. A kislány és Kisboci boldogok voltak, hogy Tündérke hazatérhetett, de azért kicsit sajnálták, hogy Tündérország olyan messze van, hogy ritkán láthatják egymást.

            Teltek-múltak a napok, és egy reggel, mikor a kislány kinyitotta az ablakot, és mély levegőt szippantott, ismerős hang ütötte meg a fülét:

– Légy szíves, gyere ide! Itt vagyok a muskátlik között!

Kilépett az erkélyre, és Tündérke ott állt egy piros virág tövében, a rózsaszín tüllruhában.

– Naplementéig veled maradok! – ígérte.

Lementek együtt a legelésző bocikhoz, nagyokat sétáltak a fenyőerdőben, megfürödtek a hegyi patak vizében. Mikor a nap lemenni készült, Tündérke így szólt:

– Légy szíves, vigyél haza Tündérszellő!

Tündérszellő jött és vitte, mert a varázsmondat elejét Tündérke jól megjegyezte, és többé soha el nem felejtette.