Fehér kövek meséje

Fehér kövek meséje.

                       A gyerekek a vízparton nyaraltak a szüleikkel. Nyár volt, izzó napsütés perzselte a növényeket. Reggel és este rendszeresen locsolták a kerteket, hogy a zöld gyep és a tarka virágok ne menjenek tönkre.

            A déli órákban olyan erősen tűzött a nap, hogy vízbe nem lehetett menni, mert akkor nagyon hamar leégtek volna mindannyian. A kora reggeli és a késő délutáni órák voltak a legalkalmasabbak úszkálásra, hancúrozásra a vízben. Ezt az időt alaposan kihasználták, így estére nagyon el is fáradtak. A tó partját fehér kövekkel rakták körbe, arra nagyon szerettek ráülni, és onnan nézni a nap fénypontját, a naplementét. Ha nem volt felhő az égen, olyan színeket láthattak, amit sehol máshol. Narancssárga, vörös, sárga és kék keveredett az ég alján, a víz felszínén aranyhíd jelent meg. Egyik alkalommal, mikor a meleg köveken ültek és gyönyörködtek a látványban, hallgatták a víz csobbanásokat, egy mély hangra lettek figyelmesek, mely így szólt:

– Látod testvér, ott úszik az a hajó, amely kincseket rejt magában.

– Látom, nagyon távol jár még! – szólalt meg egy kicsit magasabban valaki.

A kislány izgatottan forgatta a fejét a hang irányába. Megrángatta a bátyja karját, és megkérdezte:

– Szerinted ki beszélget? Nem látok itt senkit, mégis hallom, amit mondanak.

– Szerintem ezek a fehér kövek szólaltak meg, amiken ülünk! – felelte a kisfiú.

Látták, hogy egy hajó úszik feléjük, nagyon messziről, épp az arany hídon jár.

– Vajon milyen kincsekről beszélgettek a kövek? – kérdezte a kislány. Erre az egyik fehér kő elkezdett mesélni:

– Mi sok éve itt állunk a parton, télen-nyáron figyeljük a víz felszínét. Jó időben, mikor estefelé ez a hajó közelít, akkor gyerekek kacagása hallatszik mindenfelől. A tó tündére megjelenik, végre ő is úszik egyet, hosszú haját megrázza, és megannyi csillogó gyöngyszem hull ki belőle. Ezek a gyöngyszemek, ahogyan leperegnek, ezer színben csillognak a víz felszínén. A közeledő hajó ekkor kiköt a tó közepén, leeresztik a csónakokat és a matrózok összegyűjtik a kincseket a tarisznyájukba. Néha látjuk, hogy egy-egy halacska kiugrik a vízből, és elvisz néhány gyöngyszemet, ilyenkor a matrózok dühösen kiabálnak, de nem tehetnek semmit, mert ezek a halak gyorsan kiúsznak az aranyhídból, és akkor már bottal üthetik a nyomukat. A megszerzett zsákmányt felviszik a hajóra, és ott elrejtik. Nem tudom, meddig gyűjtik, de az biztos, hogy minden nap látjuk őket. Egyszer erre is járt a tó tündére, itt úszott el előttünk, aztán táncolt, forgott a vízben, megrázta a haját, és apró gyöngyszemek hullottak ki belőle, csillogtak a felszínen egy darabig, majd lassan el is tűntek. Nem volt senki, aki összeszedje őket.

A fehér kő meséjét Apa szakította félbe:

– Gyertek, menjünk, sétáljunk még egy kicsit a parton! – azzal Anyával együtt felálltak és elindultak a gyerekeikkel együtt.

A kislány és a kisfiú is elgondolkodott azon, amit a fehér kő mondott. Vajon ki lehet a tó tündére? Milyenek lehetnek a gyöngyök? Sok kérdés merült fel bennük, arra gondoltak, másnap majd beszélgetnek erről a kövekkel.

Következő reggel kirándulni mentek, egy olyan fehér hajóval, amiről a parton álló kövek is beszélgettek. Mikor délután hazaértek és kikötöttek, a matrózok hívták őket, hogy menjenek el velük egyszer naplementekor is, mert nagy élmény onnan nézni az aranyló fényeket. A hajó a tó közepén kiköt, aki akar, úszkálhat is a vízben. Apáék megígérték, hogy gondolkodnak a dolgon. Aznap késő délután értek le a partra. Azonnal a vízbe vetették magukat. Vittek labdát, matracot is. Jókedvűen játszottak, észre sem vették, hogy a nap lenyugodni készül.

– Induljunk kifelé, nézzük a partról a naplementét! – szólt Anya, mikor az aranyhíd már megjelent a tó tükrén. A kislány még lebukott a víz alá, majd felállt, fordult egyet, a hajából kirepült a rózsaszín hajdísz, ami összefogta eddig, és a vízcseppek minden irányba szanaszét szóródtak körülötte. Ő éppen az aranyhídban állt, így a lebukó nap sugarai megvilágították a vízcseppeket, és azok, mint a színes gyöngyök gurultak szerteszét körülötte. A kisfiú épp arrafelé nézett, odakiáltott a húgának:

– Nézd, a kincsek, a gyöngyszemek most hullottak ki a hosszú hajadból!

A gyerekek már tenyerükkel merték a vizet, és szétszórták a naplemente fényeiben, a cseppek, mint drágakövek hulltak le és tűntek el egy szempillantás alatt. A távolban, a tó közepén látták, hogy kikötött a fehér hajó, amely turistákat szállított. A szüleik szóltak, hogy jöjjenek ki a vízből. Kijöttek a partra, megtörölköztek, és leültek a jó meleg kövekre.

Alighogy megpihentek, megszólalt a tegnapról jól ismert hang és így szólt a kislányhoz:

– Ma te voltál a tó tündére!

Mielőtt a gyerek válaszolhatott volna, az Apukája felállt, megfogta a kezét, és az Anyukájával és a testvérével együtt elindultak a parton hazafelé.