A király tévedése

A király tévedése.

            A kéklő hegyeken túl, ott ahol a napsugárban arany szirmú rózsák tündökölnek, ahol a források vize úgy csillog, mint a gyémánt, ahol éjszakánként a csillagok úgy ragyognak az égen, mint megannyi drágakő, volt egy királyság. Ebben élt a fehér szakállú öreg király és ezüsthajú királyné három lányával.

            A királylányok megtanultak kötni és horgolni, szerettek olvasni és festeni, a szabadban kertészkedni, szüleik havonta rendeztek táncmulatságot, ahol szívesen táncoltak apjuk szövetségesének három fiával. A királyfik élvezték a királylányok társaságát, és várták az alkalmat, amikor találkozhatnak. A két öreg király észrevette, hogy a gyermekeik milyen szívesen vannak együtt, és azt tervezték, hogy a királylányok tizennyolcadik születésnapján megtartják az eljegyzést.

A három királyfi egyformán daliás és művelt ifjú volt, kemény harcos hírében álltak. A legidősebb íjjal, a középső karddal, a legkisebb mindkettővel jobban bánt, mint az ország összes katonája együttvéve. A három királylány csodálta őket a versenyeken, melyeket rendre megnyertek.

A palota istállójában sok szép paripa élt, egy szép tavaszi napon ezekből a legnemesebbeket felnyergelték, és a hat fiatal kilovagolt az erdőbe. Útjuk az arany szirmú rózsák kertje mellett vezetett el, ahol egy fiatal kertész fiú dolgozott. A legidősebb királylány lemaradt a többiektől és megállt mellette.

– Hol van az öreg kertész, aki eddig gondozta a rózsáimat? – kérdezte.

A fiú kezében megállt az olló, amivel a kertben nyesegette a virágokat. A hang olyan édesen csengett, hogy elállt a lélegzete. Megfordult, és a királylány szemébe nézett. A mélybarna szempár ámulva szegeződött rá. Abban a pillanatban érezték mindketten, hogy nagyon régen ismerik egymást.

– Az öreg kertész az édesapám. Ma én dolgozom helyette, mert gyengélkedik – szólt a fiú.

– Emlékszem már rád! Mikor gyerekek voltunk együtt bújócskáztunk a kertben! Hová tűntél el, hogy azóta nem láttalak? – kérdezte a lány.

– Én is nagyon jól emlékszem. Engem elküldött az édesapád messze földre, hogy ott tanuljak kertészetet – hajtotta le a fejét a fiú.

A királylány nem értette, miért kellett elmennie innen, mikor az öreg kertésztől mindent megtanulhatott volna, azonban a többiek már vártak rá a rózsakert végében, az erdő szélén, így nem kérdezett többet, hanem azt mondta:

– Este kilovagolok a gyémántként csillogó forráshoz, ott beszélgethetünk, ha szeretnéd, de most mennem kell!

A fiatal kertész sokáig nézett a vágtató ló és lovasa után. Tele lett a szíve reménnyel és várakozással. Olyan régen vágyott erre a találkozásra, és most, mikor bekövetkezett villámcsapásként érte.

A legidősebb királylány miközben a testvéreivel és a királyfikkal vágtatott, folyton a fiúra gondolt. Kisgyermekként annyira hiányzott neki mikor egyik napról a másikra eltűnt és nem jött többé, hogy sokáig nem is volt kedve játszani senkivel. Egy alkalommal a szülei meghívták a szövetséges király gyermekeit, és a három királyfi, a húgai és ő jó barátok lettek. Telt-múlt az idő, és mindannyian felnőttek. Ő a legidősebb királylány, a jövő hónapban tizennyolc éves lesz. Nem látta a fiút évek óta, alig ismerte meg, most mégis nagyot dobbant a szíve, mikor találkoztak.

Hazaérve az apja, a fehér szakállú öreg király és az anyja, az ezüsthajú királyné a trónterembe hívatták a fiatalokat.

– Lányaim, úgy állapodtunk meg a szövetséges királlyal, hogy amint betöltitek a tizennyolcadik éveteket, a királyfik jegyesei lesztek! – mondta a fehér szakállú öreg király.

A három lány közül a középsőnek és a legkisebbnek felcsillant a szeme, hiszen már nagyon régen gondoltak arra, milyen jó volna, ha a középső és a legkisebb királyfi a párjuk lehetne. A nővérük azonban elkeseredetten álldogált. A legidősebb királyfi ránézett, és azonnal megértette, hogy ez a lánynak éppen olyan váratlan bejelentés, mint neki. Nem tehettek semmit, nem ellenkezhettek a szüleikkel. Kivonultak a trónteremből, és a három királyfi hazaindult. A két kisebb boldogan, a legidősebb lehajtott fejjel.

A királylány ígéretéhez híven a gyémántként csillogó forráshoz vágtatott, ahol a kertész fiú egy csokor arany szirmú rózsával várta.

Sokáig beszélgettek, előkerültek a gyerekkori emlékek, mikor a fiú magasra lökte a hintát, mert a királylány a felhőkig szeretett volna szállni, vagy mikor a rózsalugasban bújócskáztak és a tüskéken fennakadt a ruhájuk, és nagyon megijedtek, hogy otthon mit szólnak majd a szüleik. Rengeteget nevettek együtt, és közben el is feledkeztek az idő múlásáról. Mikor feljöttek az égboltra a drágakőként ragyogó csillagok, a királylány ijedten pattant fel ültéből a patakparton, és sietve elköszönt, hiszen nem volt szabad a vacsoráról elkésnie.

A fehér szakállú öreg király így szólt hozzá az asztalnál:

– Az eljegyzésed előtt íjászatból versenyt rendezek! Az ország szokása szerint, ha lesz olyan ifjú, aki legyőzi a jövendő vőlegényed, akkor az eljegyzést nem tartjuk meg! Nem kell aggódnod lányom, mert a legidősebb királyfi messze földeken megnyerte az összes íjászat versenyt, őt lehetetlen megelőzni ebben a versenyszámban!

Hamarosan híre ment, hogy lovagi tornát rendez a király, melyben íjászatból kell versenyezni. Eljött a nagy nap, és sereglettek az ifjak, mind nyerni szerettek volna. A pálya szélén, az emelvényen szorongva ült a királylány, mikor hirtelen feltűnt a kertész fiú, íjjal a kezében. A királyfi mindenkit legyőzött, kivéve ezt az egy ifjút. A kertész fiút a szíve vezette, nagyon elszánt volt, nem akarta, hogy a királylány másé legyen, és ő nyerte meg a versenyt. A királylány állva tapsolt örömében. Az édesapja és édesanyja döbbenten nézte. A királyfi megállt az emelvény előtt, és bátran így szólt:

– Elvesztettem a versenyt, és ezzel a lányod kezét is. Nem bánom, mert a szíve sosem volt az enyém, ő már régen másnak adta. Engem is vár a hazámban a párom, így egyikőnk sem tudja apáink kívánságát teljesíteni.

A kertész fiú a királyfi mellé állt, egyenesen a fehér szakállú öreg király szemébe nézett, úgy mondta:

– Gyerekkorunkban király uram elszakított bennünket egymástól azzal, hogy engem elküldött az országból. Most újra itt vagyok, és többé nem engedem el a páromat!

Az ezüsthajú királyné így szólt:

– Nem szeretnénk, ha a lányunk boldogtalan lenne, ugye kedves uram?

– Nem, azt nem szeretnénk. Belátom, hogy tévedtem. Nem mondhatom meg előre, hogy kivel lesz a lányom boldog. Tessék, itt a keze, a tizennyolcadik születésnapján megtartjuk a kézfogót! – felelt a fehér szakállú öreg király.

            Így történt, hogy a kéklő hegyeken túl, az aranyszínű rózsakertben a legidősebb királylány és a kertész fiú házasságot kötött. A fiú sok csatában bizonyította ügyességét, ezért ő lett az ország fő védelmezője. A szövetséges király legidősebb fia feleségül vette a hazájában a választottját. A két öccse a legidősebb királylány húgait vezette oltár elé. Mindannyian nagy boldogságban, egyetértésben éltek, ott, ahol a források vize úgy csillog, mint a gyémánt, és a csillagok úgy ragyognak az égen, mint a drágakövek.